A legyőzhetetlen motorállat

Régóta terveztük, már a fiúk születése előtt, hogy meg kéne nézni az állatvilág eme ritka példányait, ha már idehozták őket Pestre. S íme, most végre elérkezett a várva várt pillanat, a naptárban jó előre bejelöltük a kiszemelt napot. Nagy lesz az öröm, gondoltuk, hiszen gyerekszemmel még izgalmasabb a trópusi és a tengeri állatokra való rácsodálkozás.

Az oda vezető utat etológiai ismereteink átadásának szenteltük, hogy minél jobban felcsigázzuk a gyerekek érdeklődését. Még jó, hogy Nanyó is velünk tartott, aki időnként reagált Bencó kurjongatásaira, aki minden utcasarkon gyönyörű és hatalmas markolókat látott.

Amíg nem volt gyerekem, soha nem vettem észre, hogy a legtöbb bevásárlóközpont és szupermarket bejáratánál pénzzel működő, izgő-mozgó, hangokat okádó műanyag kreatúrákat állítanak fel, azzal a kifejezett rabló céllal, hogy a kedves szülőt minél több százforintostól szabadítsák meg. No és persze, hogy a gyerek minél több időt töltsön ezekben az automata játékokban. Alighogy beléptünk az akvárium előterébe, Bencó rögtön megrohamozta az egyik ilyen „pénznyelő automatát”. Akkor még vidáman legyintettünk: megy egy menetet a gyerek, aztán irány a cápák, ráják, pókok, kígyók s más félelmetes ragadozók gyűjteménye.

Bencó is betotyogott velünk, s mindkét gyerek ugrándozott a boldogságtól. Azért az mégse mindennapos látvány, hogy ott van előttünk két méterre egy aligátor, s békésen sütkérezik az infralámpa fénye alatt. Még akkor is minden rendben volt, amikor a fejünk fölött fehércápák úsztak tova. Boldó tátott szájjal bámulta a homárokat, a színes és tarka halak sokaságát, a pompás tengeri korallokat. Bencó viszont láthatóan sietett. Mintha valami sürgős dolga akadt volna. Átrohant az arapapagáj előtt, nem izgatta a madárpók, s húzta a kezemet a kijárat felé, amikor arra biztattam, ki ne hagyjuk a selyemmajmokat, a szalamandrát és a gekkót. De ez már nem jött be.

Boldó Nanyóval bevette magát a trópusok izzasztó világába, míg Lacinak Bencóval sürgősen el kellett hagynia a „tengerpartot”. Csak akkor tudtam meg, hogy mi vonzotta, sőt vonszolta kifelé az én kisebb gyermekemet, amikor visszatértünk az áruház oszlopcsarnokába. Bencó kivirult arccal rángatta egy autó kormányát, hogy aztán nyomban átüljön egy rezgőmozgást végző bálna hátára, onnan pedig elrohanjon motorozni. Minden kanyar száz forintba került – Laci egy idő után kissé ingerülten kapkodott a zsebe felé.

– Erre még fölülsz, aztán megyünk ebédelni – kurjantotta Nanyó, mert Bencót, aki – ha vonzaná a lehetőség – nyugodtan beállhatna a trópusi gyűjteménybe haspóknak, ezzel akarta megfogni. Mi, a ’Neveld gyermekedet teljesen tudatosan szülői csoport’ büszke tagjai is úgy gondoltuk: kicsiny gyermekünk, akinek első kimondott szava egyéves korában a ’mamma’ volt, nyomban ugrik, s röpül velünk pizzát enni.

Ehelyett olyan hisztériaroham tört rá, hogy döbbenten álltunk az események fölött. Miért nem örül ez a megátalkodott gyerek, hogy végre cápákat és krokodilokat láthat, és miért hisztériázik menthetetlenül azért, hogy századszor is beülhessen egy nyomorult kisautóba? Mégis, micsoda igazságtalanság ez? S a végén a tipikus szülői megoldáshoz folyamodtunk: jössz velünk ebédelni, büdös kölyök, ha tetszik, ha nem!

A gyerek végigüvöltötte a pizzázóig tartó utat, egy falat nem sok, annyit sem evett, nem volt hajlandó inni, orrot fújni, olykor levegőt se venni. Az áruház vásárlóközönsége szánakozva nézett ránk: szegény kisgyereknek valami baja lehet, ezek meg ülnek egy asztalnál, s egykedvűen tömik magukba az ételt. Micsoda idők, micsoda emberek! – láttuk sokak pillantásaiban.

Bencó akkor sem hagyta abba, amikor Laci a hóna alá vágta, s elindult vele a kijárat felé. Nanyóval és Boldival néztünk utánuk, és csak később, az autóhoz érve tudtuk meg, hogy Bencó ezután sem piskótázott:

– A mozgólépcső alján megálltunk – mesélte Laci –, s megengedtem neki, hogy búcsúzóul még egyet motorozzon. Amikor fölült a motorra, azonnal abbahagyta a tombolást, majd kicsattant a jókedvtől. Az volt a helyzet neve, hogy ’elértem, amit akartam, apukám, ne izgulj, ez máskor is könnyen előfordulhat’. Amikor közöltem vele, hogy véget vetek a motorozásnak, elvégre nem ezért jöttünk, újult erővel nekiállt bőgni. Akkor sem hagyta abba, amikor leértünk a parkolóba. Az autóban ülve is tombolt, ki akarta hajítani az ülőkéjét. Jó fél órán át volt turbó fokozatban, csak pár perccel ezelőtt hagyta abba. Ha jól összeszámolom, nagyjából egy órán át őrjöngött szünet nélkül. Kemény játékos…

Hazafelé jövet rögtön bealudt, de egy félórás szuszókálás után újra fönt volt. Karattyolt, kekszet evett, banánt kért, olyan éhes volt, mint a farkas. Aztán megitta a maga fél liter teáját (amolyan hordóformájú termosszal szoktunk elindulni), s jókedvűen bámulta az út menti markológépeket.

– Melyik tetszett a legjobban az állatok közül, Bencó? – fordultam hozzá, hogy fölidézzem a príma kirándulást.

– A motor – vágta rá vidáman Bencó, s teletömte magát keksszel.