Palacsintadobó, karvezér, megboldogodás

Boldó egyik első szava a „mamma” volt, ami sok más helyütt is ételt jelent. Ennek gyorsan meglett az igés alakja. Ma is azt kérdezzük egymástól: mit mammázol?

A kenyér nálunk kipirul, a tea kikészül, a palacsintasütő neve palacsintadobó, a karmester karvezér, a kőműves kőművész. Ha valaki megméri magát, az mérlegel, ha valamelyikünk meggyógyul, akkor Bencó határozottan diagnosztizál: kiment belőle a láz. Szerinte egyébként az embernek azért van köldöke, hogy bármikor visszaköltözhessen az anyja pocakjába.

Az emberek 2 és 4 éves korukban még rendelkeznek azzal a képességgel, hogy logikusan látják a világot, minden helyzetre találnak megoldást. Az idő előrehaladtával ez a tudás elsorvad, végül nyom nélkül eltűnik. Ez az oka annak, hogy mire az ember középkorúvá válik, a lehető legkomplikáltabban kezeli az élet nagy kérdéseit. Ilyen például az, hogy a boltba oda kell érni zárás előtt.

Amikor Boldót kétévesen azzal nyaggattam, öltözzünk és induljunk már, mert bezár a bolt, ő csak annyit mondott: nem baj, kinyitjuk kulccsal. Amikor Nanyó egyszer elesett, Boldó legyintett: „Ne szomorkodj, Nanyó, mással is előfordult már”.

A ráérős tempó szerintem genetikailag örökölhető (határozottan állítom, hogy nálunk a végtelenül nyugis Papistól ered), mert Bencót képtelenség rávenni arra, hogy bárhová, bármely évszakban idejében elinduljunk. Egyszer (kivételesen) nagyon siettünk. Mondtam Bencónak: hozd a sapkád, a kesztyűd, a cumisüveged. Rám nézett a hatalmas szemével, s csak ennyit mondott: „Anya, nincs sok kezem, nem vagyok pók”. Az ember ilyenkor megáll egy pillanatra, elgondolkozik, s megrémül: te jó ég, alig múlt kétéves! De ha az anyának nincs elég ideje, felhorkan, rohan a cumisüvegért, kesztyűért és sapkáért, majd a hóna alá vágja a gyereket, s mihamarabb elviharzik a házból.

Boldó és Bencó önállóságra való törekvése eléggé sajátságos. Mi általában nagyon öregesek vagyunk, a gyerekeinket is beleértve. Már a kétéves Bencó is úgy beszél a régmúlt eseményeiről, hogy „amikor pici baba voltam…”. Most már nagyfiú – ebből eredően mindent tud. Olykor meg lehet győzni, hogy időnként nem árt egy kis segítség. Mindhiába. Boldó például már elkezdte élete önálló szervezését. Nemrég megkérdezte, átmehet-e a szomszéd gyerekekhez játszani. Mint tapintatos anyuka, aki megpróbálja jó modorra nevelni a gyerekét, mondom, majd megkérdezzük a szülőket. Erre Boldi: „Én már megbeszéltem velük”.

Ilyenkor újabb mélázás arról, hogy hány éves korban is kezdődik az a bizonyos leválási folyamat. De amikor odabújik hozzám és azt mondja: „Anya, nagyon szeretlek, meg apát, meg Bencét, és magamat is”, megnyugszom. És megállapítom, nem kell még aggódnom. Amikor pedig vitázunk, s a gyerek azzal áll közénk, hogy ő a Nagy Veszélyeligazító (ami fölfogható afféle moderátornak is), attól – az ő szavaival élve – mindig „meg vagyok boldogodva”.