A kiömlött tejbe ne sírj bele!

Hagyománnyá vált nálunk, hogy a levesek elkészítésében Bencó segédkezik. Specialitása a brokkolikrémleves. Peckesen pakolgatja a hozzávalókat a fazékba, a turmixolásnál röpköd a boldogságtól. Mióta bevontam a főzésbe, imádja a leveseket, és büszkén állapítja meg az asztalnál, hogy milyen finomat készített. Ilyenkor általában repetázik, de ha nem segített, sokszor tolja arrább a tányért.

Boldó az elsőszülött, ezért neki hálásabb szerep jutott. A sütemények és a torták elkészítésében már komoly szerepe van, a pogácsákat egyedül szaggatja, keni és rámolja a tepsibe. Ezeket az akciókat mindig Bencó délutáni alvására időzítjük, így viszonylagos nyugalom honol a konyhában.

A húsvéti beigli elkészítését is így terveztem, de hiba csúszott a számításaimba. Aznap Bencó nem volt hajlandó aludni ebéd után. Egyszer ennek is be kell következnie, gondoltam, s láttam az elkerülhetetlent: egyszerre lesznek a keverőtál mellett. Majd megosztom a feladatokat: Bencó összegyúrja a tésztát, Boldó pedig a tölteléknél segít. Gondosan előpakoltuk a hozzávalókat és a mérleget, amikor mindkettő egyszerre kiáltott föl: ő veszi ki a tojást a tartóból, ő önti a lisztet a mérleg tányérjába. Mire mindez eljutott hozzám, Boldó lisztes bödönt, Bencó tojást tartott a kezében. Mielőtt megszólalhattam volna, egy tojás a földön landolt, a liszt fele a konyhapulton porzott. Nyugalom, csitítgattam magam, muszáj megcsinálni, holnap húsvét.

Ha van valamiféle szörnyű feladat a konyhában, akkor az a tojás feltakarítása. Még évekkel ezelőtt olvastam egy gyereknevelésről szóló szakkönyvben (egész életemre rögzült bennem!), hogy ha az ember jó szülő akar lenni, akkor ilyen esetekben békésen, imádott gyermekével közösen takarítja föl a követ. És az ember állandóan jó szülő akar lenni, ezért Bencó kezébe nyomtam egy papírtörlőt. Az első mozdulatot követte a második, Bencó keze alatt csúszott a papírtörlő a tojáson, s pár másodperc múlva a fél konyha attól az egy tojástól ragadt. Szakkönyv ide, jó tanács oda, fogtam a gyereket, leültettem, s gyorsan fölmostam. Boldó akkor még békésen állt a kisszéken, s a kiborult lisztet próbálta összeszedni egy kiskanállal. Méltányoltam az igyekezetét, mondtam, a tejet beleöntheti a tálba. Sikerült a lisztet pontosan kimérni, de mire a következő állomást – a margarin hozzáadását – közölhettem volna a drága gyermekeimmel, Boldó a tejesdoboz tartalmát rázúdította a lisztre. Csak annyit kiáltottam: Neeeeeeeee! Bencó máris boldogan nyomkodott krátereket a lisztbe, hogy jól elvegyüljön a tejjel. „Ezt nem hiszem el!” – csak ennyi jött ki a torkomon, s leroskadtam a székre. Azt mondtam, föladom, nem lesz beigli.

Laci fölállt a számítógép mellől, s közbelépett: ezt nem tehetem a gyerekekkel. Ott maradt, ő volt az egyszemélyes fölmentő sereg. Kiöntöttük a tál tartalmát, s újrakezdtük a sütést. A ’családfő’ vezényletével pörgősebben adagoltuk a hozzávalókat. Hamar elkészültünk.

A két gyerek hallatlanul büszkén ült asztalhoz. Amikor fölszeleteltük az ormótlan süteményt, picit mindketten kidüllesztették a mellüket. Nem szóltak egy szót sem, teli szájjal ettek. Úgy néztek rám, mint a királyi szakácsok.

Fáradt házvezetőnőként csak csipegettem. Laci pedig csupán annyit mondott: életében még ilyen finomat nem evett.