A rettegés körme

Boldó mindig békésen tűrte, hogy tapasztalatlan szülei megmossák a haját, levágják a körmét, s minden, a higiéniával kapcsolatos tevékenységet elvégezzenek rajta.

Ezzel szemben Bencó egyáltalán nem tűri, hogy a már tapasztalt és gyakorlott szülei akár csak a közelébe merészkedjenek valamilyen tisztálkodó eszközzel. Beleértve a popsitörlőt is, ami amúgy ebben a korban mindennapos dolog (volna).

A rettegés foka már odáig jutott a családunkban, hogy Lacinak csak óvatosan adagolom: ideje volna megmosni Bencó haját. Általában Boldó hívja föl rá a figyelmünket, hogy „Anya, bekakilt a gyerek”, vagy „Anya, hosszú a gyerek körme” és hasonlók. Ugyanis Bencó hisztériái elviselhetetlenek. Mondhatni, idegőrlőek.

A pelenkázás nálunk úgy zajlik, hogy amikor szólok neki: „Édes, drága fiacskám, légy olyan arany bogár, fáradj ide hozzám, hogy megszabadítsalak a súlyos tehertől”, hátat fordít, elkezd egy irgalmatlan hangú traktort toligálni, és közli velem: nem. Még párszor kérem, mert a zseniális szakirodalmak jutnak az eszembe: egy szülő mindig álljon a helyzet magaslatán, ne veszítse el az önuralmát, mert a gyerek sérül, életre szóló traumát szerez. (Érdekes, a szülő károsodásáról még soha nem olvastam, de bizonyára azért, mert ilyen nincs.)

Próbáltam ráhagyni: jó, nem pelenkázlak át, de akkor sebes lesz a feneked. Bencót egyáltalán nem rázzák meg az ilyen horrorisztikus képek, nyugodtan berregteti tovább a traktorját. Öt perc múlva, amikor már elviselhetetlen a szag, megragadom (természetesen mindezt mosolyogva, mert egy szülő mindig higgadt marad), és határozott mozdulatokkal kicserélem a pelenkáját. Miközben torkaszakadtából ordít és rúg. Ez minimum kétszer megismétlődik naponta.

Szerencsére jól van megalkotva az ember, hetente egyszer elég hajat mosnia. Hiába próbálom megértetni Bencóval, ha csak egy picit is hátradönti a fejét, már nem folyik az arcába a víz. Tántoríthatatlanul meg van győződve arról, hogy le kell hajtania a fejét. Mert ha nem látja a vizes flakont, akkor nem zúdul a fejére a víz. (Egyébként arról sem lehet meggyőzni, hogy nem a napocska takarja el a felhőket, hanem fordítva.) Tíz perc huzavona és kegyetlen ordítás után végül a fejére zúdul a víz, mert nincs más megoldás. A Boldó által csak „gyereknek” nevezett öcsi azt üvölti: Nem kell hajat mosni! Aztán jön a hajszárítás. Bencó ordít, Boldó hozza a gitárját, hogy elénekelje „a gyerek” kedvenc dalát, nyugtatási céllal. Laciról dől a víz, én pedig próbálom megszárítani a gyerek haját. És mindezt boldogan, mert az ember minden pillanatban örömmámorban úszik, hogy az égiek ilyen gyöngyharmattal ajándékozták meg.

Sajnos, a gyerekek körme elég gyorsan nő. A körömvágás nálunk úgy zajlik, hogy Laci megragadja Bencót, akinek én a lábam közé fogom a lábát, és megpróbálom lenyisszantani a már meglehetősen hosszú körmeit. Bencó úgy ordít, mintha nyúznák: „Anya, ne vágd le a lábam!” Egy-egy ilyen akció után mi, szülők, összetörten roskadunk le a nappaliban.

Bencó pedig könnyek nélkül – mert az, természetesen, egy csepp sincs – boldogan rohan a játékaihoz.

Mintha mi sem történt volna.