Picike a családban

„Kora ősszel a gyümölcsösben dolgoztam, amikor a dűlőúton láttam egy mozgó, vörösbarna valamit. Arra mentem, hogy megnézzem, mi az, mire az a valami beszaladt a vadonba. A következő nap ismét jött, a harmadik nap meg egyszer csak megindult felém, akkor láttam, hogy egy aprócska kis eb. Odaért hozzám, néhány méterre volt a táskám, azon a pulóverem, amit ő lehúzott a földre és ráfeküdt. Megtetszett, hogy ennyire nem fél, volt egy kis vizem, adtam neki, amit megivott, majd elaludt a pulóveremen. Amikor hazafelé indultam, betettem a táskámba, a két első lába és a feje mindvégig kint volt, buszra nem mertem szállni, mert féltem, hogy megijed, így szépen hazabandukoltunk. Amikor megérkeztünk, kipattant a táskából, s már jött is velem az udvarra.

Mivel apró volt, hát Picinek neveztük el. Az állatorvos szerint palotapincsi és csivava keverék lehetett. Otthon felkínáltam neki a hálószobában lévő egyik fotelt, amit el is fogadott, de hetek múlva gondolt egyet, s felugrott az ágyunkra. Rögvest kapott egy kispárnát, amelyre rátette a fejét, s már aludt is. És a hétközna¬pok… Mivel egy heverőn éltünk, gyakran fürdettem, naponta többször is fésültem, amit nagyon szeretett. (Ha nem akart fürödni, amikor vettem a törülközőjét, ment a fotel alá, vagyis elbújt.) Ha elrontotta a gyomrát – mert amúgy nagyon keveset evett –, akkor éjszaka az első lábával megpiszkálta a fülemet, soha nem a feleségemét, hogy engedjem ki. Naponta kétszer mentem el és jöttem meg a munkából, amikor már néhány száz méterre voltam a lakástól, őt ki kellett engedni, hogy szaladjon elém. Nem tudtunk neki annyi szeretetet adni, amit ő ne tudott volna többszörösen is meghálálni.

Egyetlen hiányossága volt, hogy nem tudott beszélni. Gondolom, ha tovább marad nálunk, még ez is bekövetkezett volna. De sajnos szeptember 9-én este agyvérzés és súlyos szívinfarktus érte. Vittük állatorvostól állatorvosig, mindent megkapott, ami csak kellett, hogy aztán belássuk, nincs tovább, el kell altatni. Feleségem sírva ment ki a rendelőből, én, mivel engem választott, az utolsó percéig vele maradtam… Egy kis koporsóba tettük, amibe elhelyeztük búcsúszavainkat, aztán a kertben eltemettük. A koporsóra egy csokor rózsa került, s egy kis márványlap, a sírja fölé, arra az edényei és a kedvenc gumilabdája, koszorú, virágok. Nagyon szerettük, most csak siratjuk.
Soha nem tudtuk meg, honnan jött, se a korát, se az igazi nevét nem ismertük; azért írtam ezt a levelet, hogy tudja meg ország-világ, Picike hat évig volt a vendégünk…”