Túlsúlyos bronzpáva

Család a zongoránál
Gyakran körbeállta a család a zongorát. Édesapám játszott, mi, gyerekek (nyolc lány és három fiú) pedig vele énekeltünk. A zongorázás tudományát apám az édesanyjától leshette el. Nagymama ugyanis diáklányként a budapesti Arizona Filmszínház mozizongoristája volt. Pécelre ment férjhez, nagyapával szállót, mozit, uszodát építettek, az államosításkor aztán mindenüket elvesztették. Amikor leülök a zongorámhoz, eszembe jutnak a régi szép idők… Nemrég, édesapánk századik születésnapján összegyűlt a család, unokákkal, dédunokákkal együtt hetvennyolcan voltunk. Előkerült egy Ausztráliából kapott ajándék is, mégpedig édesapám régen kivándorolt péceli osztálytársától, akinek leszármazottai megőrizték azt a magnótekercset, melyen apukám énekel, és most elküldték a jeles alkalomra. Amikor meghallottam, sírni kezdtem. Néhány percre visszajött a gyerekkorom, életem legboldogabb darabkája.

Anyám hímzése
Az 1970-es Röpülj páva! népdalverseny megváltoztatta az életemet. A zsűri egyik tagja, Sárosi Bálint később elárulta, hogy amikor meglátott az édesanyám által hímzett blúzban, és elolvasta a nevemet, meg volt győződve arról, hogy ilyen külsővel és ilyen névvel csak nyerni lehet. Neki lett igaza: hazavittem a nagydíjat, Segesdi György alkotását, egy bronz pávaszobrot. Ami olyan nehéz volt, hogy nem bírtam el, édesapám ment be érte másnap, ő cipelte haza Pécelre.

Gyertyák a sötétben
Jancsó Adrienn Földédesanya című önálló estjében balladák és népi imádságok hangzottak el, én is szerepeltem a műsorban. Egy felvidéki faluban, Bélyen léptünk fel, velünk tartott Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató is. Nagy ünnep volt ez a településen, külön reflektorral világították meg a színpadot. Ez azonban megterhelte a hálózatot, már tartott az előadás, amikor hirtelen áramszünet lett. Jancsó Adrienn sötétben is folytatta. A függöny mögül egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy feltűnik a széksorok között egy imbolygó fény, aztán sorra a többi. Az asszonyok hazaszaladtak gyertyáért, s azzal világítottak a teremben. Úgy álltak kétoldalt, mint a görög oszlopok. Csodálatos látvány volt! Én is gyújtok gyertyát a karácsony környéki előadásaimon. Azt az imacsengőt használom alátétnek, amit egy San Franciscó-i buddhista templomban kaptam ajándékba 1991-ben. Ha a kelyhet megkondítom egy faütővel, olyan magas rezgésű hangot ad, ami a csonton is áthatol. Érzelmi feltöltődésre használom, fáradtság ellen jobb, mint egy feketekávé. Újjászületik a lelkem.

Mózes és Luca
Nagyobb fiam, Dávid gyermekének névadásában családi dráma is bujkál. Volt egy tragikus balesetünk, a férjem szörnyethalt az autóban, hét hónapos fiunk pedig kirepült a kocsiból. Hogy életben maradt, azt a mózeskosárnak köszönhetjük, ugyanis ha utaztunk, abba „gyömöszöltük” bele. Családon belül sokáig nem beszéltünk erről a fájdalmas esetről. Amikor elmeséltük a részleteket Dávidnak, megfogadta, ha egyszer fia születik, Mózesnek fogja elnevezni, így köszönve meg az Úristennek, hogy meghagyta az életét. Ha már a névadásnál tartunk, egyszer a fiamnak és a menyemnek meséltem arról, hogy mindig vágytam egy kislányra, akit Luciának hívtam volna. Ez nem jött össze, mivel másodjára is fiút szültem, Gábort. Nekik viszont sikerült. Hogy fogják hívni? – kérdeztem tőlük. Ők már kigondolták, de előbb én valljak színt. Végül mindhárman leírtuk egy papírra a Luca nevet.

Bármelyik fotóra kattitntva megnyílik a képgalériánk!