Amikor a vizigótok sem támadnak

– Anya, miért csak Anyák napja van? Apának mikor van napja? – kérdezte Boldó, miközben próbáltam ráhúzni az ünneplő nadrágját.

– Valamikor az is van, de azt kevesen ünnepelik – feleltem, mintha olyan természetes volna, hogy az apukák lecsúsztak erről is. Semmi virág, vers, meghatottság. Jut nekik sok más minden. – Szerinted miért? – próbáltam fürkészni 4 és fél évesem (aki gyakran mondja: már közelít az öthöz) gondolatmenetét.

– Hát mert ők nem anyukák – válaszolta teljes komolysággal. – Hanem apukák. Ők férfiak. A gyerekek nagyon szeretik az anyukájukat. Meg az apukájukat. De az anyukájukat egy picit a legeslegjobban – mondta, miközben átölelt.

Lelket melengető választ kaptam, nem forszíroztam tovább a kérdést.

Nagyobb extázisban voltam a nagy napon, mint ő. Meg persze Nanyó és Zsuzsa mama, aki nagynéniből változott át pár év alatt „nagymamává”. Bencót is ünneplőbe bújtattuk, s vittük magunkkal. Laci dolgozott. Szerintem azért nincs Apák napja, mert az imádott családfőknek arra sincs idejük, hogy könnyes szemmel átvegyenek egy virágcsokrot.

Ezzel szemben az anyukák és a nagymamák! Fél órával a kezdés előtt ott tolongtak az ajtóban, hogy a lehető legjobb helyre ülhessenek, ahonnét jól lehet kamerázni, fotózni, integetni, meghatottan mosolyogni imádott csemetéjükre. „Hogy megnőttek!, az enyém nem hajlandó aludni…, a tiéd megeszi a kelkáposztát?, az enyém már százig számol…” – ilyesfajta beszédfoszlányokat hallhattam, miközben Bencó kezét szorongatva vártam, hogy besodródjak a tömeggel a terembe. Végre kitárult az ajtó. Mintha egy széllökés taszította volna be 27 gyerek boldog anyukáját, nagymamáját, nagynénijét, testvérét és más tartozékait.

A gyerekek körben ültek kis székeiken. Nanyó és Zsuzsa mama Boldó mögé huppant le. Bencó áhítattal lépett be a „szentélybe”. Állva maradtam, hogy tökéletes legyen a kameraállás. De nem gondoltam végig, hogy ha Boldót is szeretném felvenni, akkor nem mögé, hanem vele szemben kellett volna állnom. A műsor elkezdése után küzdöttem át magam a terem túlsó végébe, a hozzátartozók nem kis elégedetlenségére.

A gyerekek énekeltek, verset mondtak, s amikor Boldó táncra perdült egy kislánnyal, nem győztem ámulni. Ez az én fiam! Belőlem lett! Szinte felfoghatatlan…

Külön vers a nagymamáknak, külön rigmusok az anyukáknak. Virág, saját készítésű ajándékok. Könnyes puszikat nyomtam Boldó kipirult arcára, ölelgettem a meghatottságtól. „Nagyon szeretlek, anya” – mondta. Ám mire én is megerősíthettem volna felfokozott érzelmeimről, kibújt a szorításomból, és megkérdezte: „Akkor ugye most megyünk fagylaltozni és motorozni?” Előzőleg megígértem neki. „Hát persze” – motyogtam, és már csak a kontúrjait láttam az ajtóban. Rohant Bencóhoz.

A vasárnapi hivatalos Anyák napján Laci titkos tárgyalásokat folytatott Boldóval és Bencóval. Mondatfoszlányokat hallottam. Leginkább Boldó szavai ütötték meg a fülemet. „Apa, dolgom van, nem érek rá.” „Csak gyere oda, pár perc az egész.” „Támadnak a vizigótok, nem mehetek, elveszítem a csatát.”

Végül megjelentek mind a hárman, de Boldó hangosan megjegyezte, hogy ő már felköszöntötte az anyát az oviban. Laci pedig leguggolt Bencó mellé, és hangosan mondták kettesben: „Édesanyám, virágosat álmodtam”...

Egy pillanatra a vizigótok is szüneteltették a támadást.