Ivanhoék költözésbe fogtak

Tépelődtem, hogyan fogom beadagolni neki, hogy mindent itt hagyunk. A házat, az erdőt, az óvodát. Úgy gondoltam, hatalmas veszteségként éli majd meg, ordítani fog, hogy „szó sem lehet róla”. Kész stratégiát dolgoztam ki. Nem szabad megtudnia addig, amíg a leendő házunk olyan állapotban nem lesz, ami viszonylag lakhatónak mondható. Ez imádott nagyapám, Papsi volt háza. Ő ugyanis új életet kezdett 86 évesen. Jó tíz évvel Mami halála után elköltözött a barátnőjéhez. Mi pedig megyünk Nanyó mellé.

Boldó csak annyit látott, hogy pakolászni kezdünk Papsi birodalmában. Kihordunk ezt-azt, terelgetjük a régi szekrényeket, rámolásszuk a tízéves lekvárokat – mert bővítjük a konyhát, elő kell készíteni a bontást. Hihetetlen kincsek kerülnek elő: Nanyó iskolás füzetei, bátyám gyerekkori játékai, amikre a fiúk boldogan csapnak el. Papsi egyébként is úgy van számon tartva, akinél mindig lehet találni valami különlegességet, kiapadhatatlanok a tartalékai.

A két gyerek élvezte, hogy szabadon lehet futkározni a lakásban, s a nappali közepén a pálma karójával lovagi tornát lehet játszani.
– Én vagyok Ivanhoe! – kurjantotta Boldó, mire Bencó, aki most ér a lovagkorba, rákontrázott: – Én pedig Ojoszlánszívű Rihárd!
– Akkor én inkább Don Quijote de la Mancha leszek! – kurjantotta Boldó, s ebből megértettük, most egy kicsit hanyagolja Rózsa Sándort.

Két hatalmas láda kihordása között egyszer csak arra lépek be, hogy Laci és Boldó arról cseverésznek, hol lesznek a playmobil katonák. A döbbenetből alig felocsúdva kérdeztem:
– Hát ti miről beszélgettek?
– Hogy itt fogunk lakni – mondja Laci ártatlanul.
– Mit szólnál hozzá, Anya – kérdi Boldó a világ legtermészetesebb módján –, ha ez lenne a mi szobánk?

Értetlenül álltam. A gyermek lelkét védő stratégiám, hogy folyamatosan adagoljuk a költözés tényét, értelmetlenné vált.
– Ezt hogy csináltad? – kérdezem Lacit.
– Semmi faxni. Elmondtam neki.

Földbe gyökerezett lábbal álltam, miközben Boldó és Bencó lelkesen tervezgette, hol lesz az ágyuk, s már azt is kitalálták, melyik falra lehetne diázni (mert azt nagyon szeretik).

– Jó lesz – magyarázta Boldó –, mert közel van Nanyó, Papsi, az Állatkert, a Balaton, a könyvtár, minden. – Örülsz, Anya? Apa is úgy örül!

Szóhoz sem jutottam, csak átfutott az agyamon: lehet, hogy nem ismerem a gyerekemet?! Laci szavaira ocsúdtam föl.

– Majd kibújok a bőrömből – nézett föl, miközben egy rozsdás mosógépet hengergetett a konténer felé. – A lakásfelújításnál nincs szebb a világon. Különösen most, a focivébé alatt. Ennél jobb időpontot nem is választhattunk volna.