Se veled, se nélküled

Amikor Bencó megszületett és hazajöttünk a kórházból, Boldó időnként megállapította: most már eleget volt velünk, visszavihetjük oda, ahonnan hoztuk. Végül elfogadta a megváltozhatatlant: Bencó a testvére, és velünk marad, amíg világ a világ. Az idő múlásával Boldó már büszkén mutogatta, neki is van testvére. Ráadásul mindenki azt mondta, „üngyülübüngyülü, milyen aranyos, szép, ügyes stb. testvéred van”, s Boldó emelt fővel zsebelte be az elismerő szavakat. Ezzel együtt nem vitatom Boldó energiabefektetését, ami Bencó fejlődését illeti. Ilyen például a kardforgatás, a térdig érő tócsákban ugrálás, a barom és a hülye szavak elsajátítása, a hegyről ezerrel tépni mocival, az asztal kipingálása zsírkrétával.

Ha Boldóért megyünk az oviba, a fiúk rohannak egymás felé, s úgy ölelkeznek, hogy a többi szülőnek a könnye csorog a meghatottságtól. „Hogy szeretik egymást!” Ha az utcán sétálunk, óvó tekintettel fogják egymás kezét. Ha csak az egyikkel megyek vásárolni, rögtön landol valami a kosárban, hogy ezt vigyük el Boldónak és/vagy Bencónak. Ha valamelyikük beteg, rettegve aggódik a másikért: lekuporodik mellé mesélni, simogatja, puszilgatja, lesi testvére minden kívánságát. És az ember azt gondolja, hogy ezekért a földöntúli pillanatokért szül több gyereket. Mennyire szép, hogy ennyire szeretik egymást!

De az idill egy pillanat alatt pokollá tud változni. Elég csak annyi, hogy Bencó elorozza Boldó valamelyik playmobil katonáját. Máskor már az is elegendő a hatalmas háború kirobbanásához, ha csak rá mer nézni valamelyikre. És ez sokszor előfordul. Veszélyes az is, ha Boldó éppen azt a könyvet akarja olvasni, ami Bencó kezében van, s ez sem ritka mifelénk. Vagy ugyanazzal a színessel akarnak rajzolni, vagy a száz darabos puzzle-ból éppen ugyanazt a darabot akarják a helyére illeszteni. Ilyenkor rúgások, hajtépések, öklözések özöne zajlik le másodpercek alatt.

A szülői igazságtétel az egyik leghálátlanabb szülői feladat. Ne essek részrehajlásba, a konfliktus okát valósághűen ábrázoljam, kellően komoly legyek, semmiképpen se nevetséges, őrizzem meg a nyugalmamat, ne ordítsak.

Laci hajlamos arra, hogy a testvérháború kitörésének pillanatában kapitulál, ki- és elvonul. Ezt én általában szóvá szoktam tenni: „Pont most mész ki?” Időnként magunkba roskadunk, s értetlenül állunk, hogy miért nem imádja egymást a két gyerek reggeltől estig és estétől reggelig?!

Míg ezen mélázunk, ők már általában újra együtt töltik az időt. Nagyokat hahotáznak, rózsasándorost meg artúrkirályost játszanak. S lopva, szemük sarkából azt figyelik, ugyan mi baja lehet anyának és apának?