Bencónak fáj

Ráadásul egyedül voltam, nekem kellett belenézni a két és fél éves gyerekem szemébe. Hiába mondtam, hogy jót akarok neki, ez megvédi a betegségtől, azt hajtogatta, hogy nincs benne kullancs, tehát oltás sem kell. Közölte, hogy mérges rám, ami végtére is jogos volt. Makkegészséges, kullancsnak nyoma sincs, és saját kedvtelésemre orvoshoz hurcibálom, hogy az összevissza szurkálja.

Emlékszem, amikor Boldó megkapta az első kötelező védőoltást, még Lacival együtt vittük. Óvtuk, mint a hímes tojást, és a szúrás pillanatában alig bírtuk visszatartani a zokogásunkat. Alig egy év múlva kezdődtek Boldó orrmandula problémái, kellőképpen megedződtünk. Állandó orvos, éjszakai fuldoklások, műtétek, csövek. A legdrámaibb időszak az volt, amikor orr-átmosásra vittük naponta, mondván, hogy ez majd megoldás lesz. Lacival együtt fogtuk le, ordított, kapálódzott. Vele együtt bőgtünk. A kezelés végén gumicukor volt a gyerekek jutalma a hősies viselkedésért. Boldó volt az egyetlen, aki soha nem fogadta el a cukrot, noha imádja. Önérzet a köbön: az ő szenvedését nem lehetett megvenni nyavalyás cukrokkal!

Az időnkénti elérzékenyülés ellenére Laci sokkal jobban kezeli ezeket a helyzeteket, mint én, ezért az esetek nyolcvan százalékában ő vitte Boldót a fülészetre. Kezdetben többször megfordult egy doktornőnél a kórház rendelőintézetében, s onnan mindig fölpaprikázva tért haza. Nem ismerték az érkezési sorrendet, mindig közelharcot kellett azért vívni, hogy valaki a vélelmezett sorban következzen. De ez még mind semmi. A szakember hat másodperc alatt megvizsgálta a gyereket, majd elhadarta a hetven pontból álló teendőket. Laci egy ízben jegyzetfüzetet vett elő, s arra kérte az általa csak „Kőbaltásnak” nevezett fülészt, mondja már logikai sorrendben, és olyan lassan, hogy azt le lehessen írni. A doktornő nyomban fölháborodott, és elmondta, Laci azért nem jegyzi meg a teendőket, mert nem figyel. Noha ez gyakran elő szokott fordulni (itthon), Laci kissé zokon vette a dolgot, és meghagyta összes rokonának, ismerősének, hogy a Kőbaltáshoz nehogy elvigyék a gyereküket, mert összekeveri az ember fején a fült és a szemölcsöt. Így kerültünk profi szakemberekhez, akik olyan vizsgálatok elvégzését kérték, mint például a koponya-CT.

Ezen a gyereknek mozdulatlanul kell(ene) feküdnie legalább 15 percig, de ebben a korban még altatják a legtöbb gyereket. Kizártnak tartottam, hogy Boldó végigcsinálja. Laci aztán leült vele kicsit beszélgetni a kórházi folyosó végén. Nem tudom pontosan, hogy csinálta, de a gyerek – aki gyárilag olyan, mint a sajtkukac, állandóan izeg-mozog – mozdulatlanul tűrte, hogy a beszorított feje körül dübörögjön az ezerrel forgó gép. S tűrt mindenféle más elképzelhetetlen beavatkozásokat, a műtéteket is beleértve, mert azt akarta, hogy rendesen tudjon ő is lélegezni.

Na most ehhez képest Bencónak hálistennek semmi baja az orrával. A szájával is csak akkor, amikor azt ordítja: Szégyejd magad, bajom! Ezt mondta a kullancsos védőoltás után is, nagyon föl volt háborodva egy akkorka szúrás miatt, amiből Boldó egy időben havonta többet kapott, mint Bencó egész eddigi életében. Álltam a váróban, és abban reménykedtem, hogy a sejpítés miatt csak én értem, hogy a két és féléves fiam éppen lebarmozott. Csöndben elosontam, és arra gondoltam, Bencót valamivel nehezebb lenne lefogni, ha az orrát át kellene mosni – akár egyszer is.