Elégedetlen nyugdíjasok

Kisebb bajoktól eltekintve tulajdonképpen egészségesek is. Anyu már pár éve nyugdíjas, apu tavaly fejezte be a munkát. Nem gazdagok, de anyagi biztonságban élnek. Gyerekeik, unokáik élete rendben van, szerető, meleg kapcsolatban állnak velük, igazából semmi okuk panaszra.

És mégis. Rosszkedvűek, idegesek, türelmetlenek, de csak egymással szemben. És az a vicc, hogy ők korábban nagyon jól éltek, jól kiegészítették egymást, mindig szépen szóltak a másikhoz. Egész gyerekkoromból nem emlékszem egy hangos veszekedésre.

És most mintha nem is ők lennének. Már tart egy pár éve ez a tüskés viselkedés, de főleg azóta fajult el a helyzet, amióta apu is egész nap otthon van. „Miért teszed ide a cipődet?”, „Hová raktad el már megint az újságot?”, „Te rendetlen vagy!”, „Te meg mániás!”, „Nem lehet veled kibírni!”, „Egyszer úgyis a Dunának megyek!” – Ez egy tipikus párbeszéd köztük: kezdődik valami apróságon és a végén szörnyűségeket vágnak egymás fejéhez. De mindenen képesek civakodni. Múltkor arra toppantam be, hogy azon vesztek össze: egy rég meghalt szomszéd néni neve Ilona vagy Ibolya volt-e. Ugyanakkor meg, amikor a múltkor az anyu kórházban volt egy kisebb betegséggel, apu naponta kétszer bement hozzá és több kilót lefogyott az aggodalomtól. De amikor anyu meggyógyult, újra kezdődött minden. Mondja, Ágnes, normális dolog ez? Negyvenévi házasság után így kell élni egymással?

Üdvözlettel: Csilla

Kedves Csilla!
Sajnos, gyakran előfordul, hogy a korábban normálisan vagy akár kifejezetten jól élő házaspárok idős korukra maguk rontják el az életüket. Ennek sok oka lehet. A férfiak jó részének nehezen megy az átállás az aktív életről a nyugdíjas üzemmódra. Különösen annak, aki szerette is a munkáját, fontosnak, hasznosnak érezte magát. Azonkívül meg nehéz 24 órában kettesben élni, szinte újra össze kell szokni. Sokan oda jutnak, hogy a másiknak már minden moccanása is idegesíti őket. Bizonyos idegrendszeri okok is lehetnek egy ilyen új összeférhetetlenség mögött. Akár egy időskori depresszió is. Amikor már semminek nem tud örülni valaki, mindenben csak a rosszat látja, nincs már célja. Valamilyen elfoglaltságot kellene nekik találni.

Higgye el, ez mindennek az alapja. A gyerekeik dugják össze a fejüket és keressenek nekik akár valami könnyű munkát, hobbit, tevékenységet. És olyat, aminek a végzésével naponta legalább néhány órát külön tölthetnek. Az is jót tesz, ha nemcsak a családtagokkal találkoznak, hanem másokkal is. A begubózás is öregít!

Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes