Hány ágy kell egy gyereknek?

A vállalkozó még május végén azt mondta, alig három hetes munka a lakásfelújítás, így mire Boldó és Bencó hazajön a nyaralásból, még a kert is pipec lesz. Ehhez képest augusztus elejéig mindössze két falat bontottak el, és az új fürdőszoba vízhálózatát építették ki.

Régóta ismertük a vállalkozót, a mostani házunkat is ő csinálta, megbízható és precíz – gondoltuk évekkel ezelőttről. Ám azóta polgármester lett, s ma már más szemmel látja a világot.

Boldó egész nyáron azt mondogatta Bencónak, hogy „az új szobánkban fogunk aludni, ha vége a nyaralásnak, Anya és Apa megígérte, gyönyörű lesz, az összes kard és pajzs ott vár bennünket”. Még az a szerencse, hogy a nyarak Nanyó házában zajlanak, egy Balaton melletti kis faluban, ahol egy hónapra összegyűlik a család. Többek között a bátyámék is két kiskamasz fiúval, így elég mozgalmasak az ott töltött hetek. Boldó és Bencó komoly foci-, fegyverforgató-, úszó-, hegymászó- és egyéb férfias kiképzésben részesül, így észre sem veszik az idő múlását. Csak annyit látnak, hogy a szüleik időnként eltűnnek, aztán megjelennek, néha kevésbé, gyakran nagyon zilált állapotban.

Boldó már jobban viseli, ha pár napot nem vagyunk velük, de Bencó rendre azt kérdezi Nanyótól, „hol van az én Anyukám és Apukám?”. Ezért Bencónak mindig azt mondjuk, megyünk, és megvesszük neki az új ágyat, vége a rácsos korszaknak, ugyanolyan nagyfiús fekhelye lesz, mint Boldónak. Bencó ezt egy darabig tudomásul veszi, de amikor már harmadszor léptünk le ágyat venni, Boldó gyanút fogott. „Miért nem elég egy ágy Bencónak?” – tette föl a teljesen kézenfekvő kérdést, mire elmondtuk neki, hogy sajnos, nem úgy állnak a dolgok, ahogyan terveztük. Nem hogy ágy nincs még, de romokban hever az egész ház. Ahová két hét múlva megérkeznek a fiúk. Boldó megkérdezte, hogy az hány nap még, mondtam, tizennégy, mire ő, hogy az még rengeteg idő, ez alatt egy várat is be lehet venni. Ebben maradtunk, mert hát mi a mi házunk egy várhoz képest, tehát aggodalomra nincs ok.

Elérkezett a pillanat, hogy kézbe vegyem a dolgok irányítását. Felhívtam a vállalkozót, hogy értse meg, nekünk a jövő héten költözni kell, nem csaphatom be a gyerekeimet, meg kell szokniuk az új lakást, mire kezdődik az óvoda. Azonnal küldjön egy festőt, mert a gyerek pszichéje a legfontosabb, nem rólunk van szó, maga is többgyermekes, felelősségteljes családapa – daráltam a mondandómat –, nekem mindegy, hogy, de oldja meg. Azt mondta, megérti, még aznap este megkeresi a festőt, visszahív. Boldogan újságoltam Lacinak hétfő este, minden sínen, megoldottam, ne aggódjon, anyai könyörgésem meghatotta a vállalkozót, aki már nem kevés pénzt kapott tőlünk.

Másnap reggel hívtam, hogy mikor jön a festő. Mire ő: sajnos nem érte el. Így ment ez, aztán öt nap múlva telefonált Lacinak, elérte a festőt, de csak 15-e után ér rá, mert szegény egész évben a Szigetre gyűjt, és hála az égnek, sikerült összekuporgatnia a kis pénzecskéjét, úgyhogy megy mulatni, ő most nálunk biztosan nem festeget. Laci ezután közölte, többet egyetlen festő, kőműves, ács és hasonszőrű foglalkozású embert nem akar látni, mindent mi magunk csinálunk, falazunk, vakolunk, burkolunk.

Tehetetlennek éreztem magam, úgy gondoltam, ez az az állapot, amikor az ember összeomlik. Látta mindezt Nanyó, aki ősanyaként vigyázza gyermekei, azok gyermekei és házastársai boldogságát. Felhívott egy vállalkozót, akinek az emberei vasárnap reggel megjelentek vödörrel és festékkel a kezükben, s három nap alatt kifestették a lakást.

Most már tényleg mehetünk Bencónak megvenni a nagyfiús ágyat!