Tebajom nagyon szeret

Boldó mellett kissé elkényelmesedtünk, már ami a dackorszakot illeti. Valahányszor megelégedéssel konstatáltam: az én gyerekem soha nem hisztériázik a boltban (még a játékok közt sem!), hogy bármit vegyek meg neki. Kilométeres sorokat végigállunk vele, vendégségben mintagyerek, be lehet vele ülni az étterembe, nem szemtelen, az észérvek hatnak rá. (Ez az itthoni helyzetekre, például a „pakold össze a játékaidat” című meccsre nem mindig érvényes.)

Döbbenten nézem, ha mások gyereke szemtelenkedik az anyjával/apjával, ne adj’ isten, ráüt vagy belerúg az őseibe. Ilyenkor megállapítom, hogy ezt a gyereket jól elkényeztették, s most aztán jól megnézhetik magukat. Mert gyereknevelésről szóló elveim nekem is vannak (voltak), például: hogy az ivadékaimat a saját érdekükben kell nevelni, többek között azért, hogy ne legyenek antiszociális lények.

Bencót piciként mindenki ajnározta: ő volt a „jajdearanyosnyugodtbabaez”. Ilyenről álmodik minden szülő. Aztán kétéves kora körül kezdte kibontakoztatni érdekérvényesítő énjét. Ami amúgy helyénvaló. Csak ez mára odáig fajult, hogy időnként bambán bámulunk Lacival: kire ütött ez a gyerek?! Aztán rá kell jönnünk, hogy nagy valószínűséggel: ránk.

Úgy három hete a játszótéren voltunk, amikor Bencó egy gyerektől a homokozóban meghallotta azt, hogy barom. Erre a másik ütött, tehát a csemeténk levonhatta azt a következtetést: nem igazán szép és veszélytelen dolog bárkire is ilyet mondani. Azóta, ha nem tetszik neki valami, mindenkit szemrebbenés nélkül lebarmoz. Először nem vettem róla tudomást, hátha nem rögzül az agyában e hangsor, de nekiállt szajkózni, hogy „tebajom, tebajom, tebajom”. Akkor leguggoltam mellé (olvastam valahol, hogy így kell, nehogy a méretkülönbségek miatt megalázó szerepben érezze magát a gyerek, s megsérüljön a parányi lelke), elmagyaráztam neki, hogy ilyet nem mondunk, mert csúnya dolog, a másik nem örül neki. A nyomaték kedvéért megkérdeztem, hogy érti-e, amit mondok, mire határozottan közölte, hogy igen. Tovább csináltam a dolgomat, ám alig fél óra múlva hallom, hogy Bencó Boldót barmozza. Mire ő nekimegy ököllel. Merthogy rá ilyet nem lehet mondani.

Mire Laci hazaért, összeomolva közöltem vele, hogy nem tudok gyereket nevelni. A fejünkre nőtt a két és féléves. Mi lesz itt még, ha kamaszodik?! Ekképpen ecseteltem a napi történéseket, amikor Bencó berohant egy szál körömvirággal a kezében, hogy „Anya, ezt neked hoztam”. Belekuporodott az ölembe, az arcomra nyomott egy hatalmas puszit, és azt mondta: nagyon szejetlek.

Ki tud itt eligazodni…?