Félig telt vagy félig üres pohár

Négyen vagyunk lánytestvérek, a legidősebb 43, a legfiatalabb 33 éves. Mindnyájan családosok vagyunk már, ketten közülünk sajnos már elváltak, gyermekek száma összesen nyolc. Szüleink egész életükben nagyon keményen dolgoztak, hogy nekünk mindenünk meglegyen, de továbbtaníttatni csak a legkisebbet tudták. Ez a legkisebb – Diana – csinálta most a botrányt apukánk hetvenedik születésnapján.

Jó hangulatú, vidám családi bulinak indult, anyu és a nővéreim sütöttek-főztek, a kertben telepedtünk le. Egyszer csak kitört a vihar, s amíg a kertből a házba rohantunk, mentve a menthetőt, bőrig áztunk. Mindenki nevetett, hogy nézünk ki, de Diana, talán a vihar hatására, óriási hisztibe kezdett. Kiderült, hogy véletlenül kicsukták, s így két perccel tovább ázott, mint a többiek.

És akkor elkezdte mondani. Hogy ő mindig a legrosszabb lapot húzza. Hogy neki mindig a nővérei levetett ruháiban kellett járnia. Hogy mire ő nagylány lett, az öregek már nagyon megcsontosodtak, és sehová sem akarták elengedni. Hogy az ő kedvenc ételeit soha nem főzte Anyu, bezzeg a többiekét. Hogy az ő lakodalmába csak 110 vendéget hívhattak, bezzeg a Kláriéban 130-an voltak. Hogy a férje azért hagyta el őt, mert unta ezt a sok rokont. És így tovább. Mindenki tátott szájjal hallgatta, ahogy zokogva ordítozik. Egy kicsit mindig különbözött tőlünk, de nem is sejtettük, hogy ennyi sérelmet és főleg képzelt sérelmet hordoz magában. A szüleim azóta sem tértek magukhoz…

Üdvözlettel: Éva

Kedves Éva!
Ismeri a már közhellyé vált mondást, ugye, a félig telt vagy félig üres pohárról. Előfordul, hogy ugyanazt az eseményt két ember teljesen másképp éli meg. A maguk vidám, boldog, nagycsaládos, nyüzsgő gyerekkora a húga emlékeiben egészen másképpen fest. Bár itt alighanem inkább arról van szó, hogy a jelenlegi problémáiért könnyebb neki, ha másokat okolhat. Amúgy nem nagyon szeretem, ha valaki harmincévesen sem tud túllépni az ilyen apró, gyerekkori sérelmeken. De hát vannak jó és rossz természetű emberek, még családon belül is. Hogy mit tehetnek? Szerintem ne búslakodjanak vagy dühöngjenek Diana hisztizése miatt.

Mi lenne, ha egyszer négyen, lányok, leülnének és megpróbálnák átbeszélni vele ezt a „szörnyű” gyerekkort? Ne támadják le, éreztessék vele, hogy szeretik, de azért magyarázzák el neki, hogy a szülőket nagyon megbántotta. Remélhetőleg bocsánatot kér majd tőlük. Ha meg nem, hát akkor a három testvér győzze meg őket arról, hogy igenis boldogan emlékeznek vissza a gyerekkorukra.

Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes