Születésnapi szilvánk

Néhány nap telt el azóta, s most Gergelyiugornyán, Kári János szilvafái előtt állunk. Egy kert a gazdájáról sok mindent elárul, ez a húsz méter széles és közel száz méter hosszú porta lapunk régi levelezőjének gondosságáról és földszeretetéről beszél.

– A házat és a kertet szüleimtől örököltem – mutat körbe házigazdánk. – Szüleim, akiknél becsületesebb, családszeretőbb embert nem ismertem, hál’ istennek szép kort értek meg, édesapám kilencven, édesanyám pedig kilencvenhat évet élt. Ilonkát, a feleségemet sajnos korán elvesztettem, negyvennégy esztendősen, ’96-ban infarktus vitte el. A lányunk huszonegy éves volt akkor, a fiunk még csak tizenhat, nagyon megviselt bennünket a tragédia.

– Tizennégy éve ennek… Hogyan folytatódott az életük?
– Engem nem sokkal a feleségem halála előtt leszázalékoltak, gerincproblémák meg a lábam miatt. Szobafestő-mázolóként meg karbantartóként dolgoztam több mint harminc éven át. Idehaza, a kertben és a házban volt elég munka. Két évvel a feleségem halála után édesanyám is elment, gyötört a magány. Újsághirdetés útján megismertem Erzsikét, aki Újfehértón él. Gyakran vagyok nála, néha ő jön hozzám, neki négy gyermeke van. A férje meghalt, iszákos, goromba ember volt. Én az italt nem kedvelem, soha nem korcsmáztam, jól megvagyunk. A gyümölcsöt mind a ketten szeretjük. A szilva mellett az alma, a meggy, a dió, minden megterem a kertben. S persze nemcsak a gyümölcs, hanem a krumpli, az összes zöldség. A fiam velem él, de jut ebből a lányoméknak is, ahol két unokám van már.

– Mivel foglalkoznak a gyermekei?
– A lányom, aki számviteli végzettséggel korábban könyvelőként, adótanácsadóként dolgozott, most a férjével együtt méhészkedik, háromszáz családjuk van. A fiam, akinek asztalos a szakmája és faipari technikumot végzett, egy hónapja sajnos munkanélküli, s ezt nehezen viseli.

– Mit tudnak tenni?
– Most a fiam is a lányoméknak segédkezik. Remélem, hogy talál munkahelyet mielőbb, de nem könnyű a mai világban. Addig csak a családi összefogás segít, ahogy segített a múltban is. Az én szüleim ebben mindig példát mutattak, de mások baja iránt sem maradtak soha részvétlenek. Kevés földből, szegényen éltek, de a kicsiből is adtak azoknak, akik még náluk is nehezebb helyzetben voltak.

– Az ő életüknek melyik volt a legnehezebb időszaka?
– Édesapámat és tizennyolc évesen a bátyámat is elvitték málenkij robotra. Három évet töltöttek ott, rettenetes körülmények között. Fakitermelésen dolgoztatták őket, csontig lesoványodva. Csalánlevest ettek, ünnep volt, ha télen jutott fagyos krumpli, cukorrépa. Egymást sem láthatták, de a hitet, hogy hazatérnek, nem veszítették el soha. Édesanyám várandós volt velem, mikor menniük kellett, karon ülő gyermek voltam, amikor megjöttek. Az maga volt a csoda.

– Egyik leveléből tudjuk, hogy szüleitől kapta a Szabad Föld szeretetét is.
– A hatvanas évek elejétől járt nekik, s édesapám aznap, mikor hozták, alig győzte kivárni a postást, ment elébe. Különösen megragadták az emberi sorsok, történetek, ahogy édesanyámat is. Én is nagyon érdekesnek találtam a lapot, már ebben az időben is. Olvastam a levelezési rovatot, s 1975-ben, a szüleim ötvenéves házassági évfordulóján levelet küldtem a szerkesztőségnek. Megjelent, és azóta vagyok a Szabad Föld levelezője. Minden héten izgalommal várom, s mindenkinek ajánlom. Mert ez olyan újság, amely értékeket közvetít valóban, és a mindenna¬pokban a praktikus tanácsai óriási segítséget jelentenek. Ezért gondoltam, hogy a lap hatvanötödik születésnapja alkalmából egy kis ajándékkal lepem meg a szerkesztőséget, a saját fáimon termett beregi szilvával. Annyi idős vagyok magam is, mint a kedves lapom. Remélem, hogy még sokáig olvashatom...