Forintos boldogság – férfiszemmel

Angus Deaton és Daniel Kahneman szerint tehát úgy havi másfél millió forinttal megszabadulunk a napi gondoktól, de hiába lenne ennél több jövedelmünk, már nem javítana sokat a mindennapos közérzetünkön.

Ami fix
Az első fizetésem 1300 forint volt. 37 éve kaptam. Bár akkor még fogalmam sem volt, pontosan mennyi kellett volna az önfeledt boldogsághoz, én mégiscsak megpróbáltam ilyen érzéseket kergetni és reflexszerűen nem jöttem ki a béremből. Nem izgattam magam: ezerháromból nem lehet. Egy 19 éves, feszítő vágyaktól lelkesült férfiú csak nem létezhet ennyiből. Munka és egyetem mellett, mint egy korty víz a sivatagban, úgy kellett néhány önfeledt óra. Ezerháromból? Ugyan! Azért valamit mégiscsak érthettem az élethez és talán a pénzhez is, mert két év múlva az önfeledt órák eredményeként már nős voltam. A havi fixet rejtő boríték addigra úgy harmadával vastagodott, de már ketten voltunk rá. A csinos egyetemista nők szótárából ugyanis száműzték a jövedelem szót, ellenben kitüntetett helyen szerepeltették az önálló lakás, kocsi és „ugyan már, nyaraljunk egy kicsit a tengernél!” kifejezéseket. Ennyiből? Ez csak arra elég, hogy az ember adósságot csináljon. Jött is menetrendszerűen, és a havi törlesztés sosem volt kevesebb, mint a havi fix. És a boldogság? Egyenletes és töretlen volt. Miből éltünk? Ma már nehéz felidézni, pedig szükség lenne rá.
Manapság nem borítékban kapom a járandóságomat, hanem bankszámlára, mely oly gyorsan merül, mint vízbe dobott kő. Vidám, boldog, huszonéves, csinos egyetemista lányok vesznek most is körül. Ők is szeretik a lakást, a kocsit, a tengerparti nyaralást. Lányaim hárman apjuk legfőbb őrzői. Sosem hagyják kihunyni a legősibb emberi ösztön, a vadászat kényszerét…
Horváth László

Álmodik a nyomor
Havi másfél millió? Na ne viccelődjünk. Én hetente többet keresek. Persze nem rendes munkával, nekem a pénz csak úgy lesz. A munkahelyemre csak azért járok be, mert a házban egy szalmazsáknyi területnél nincs nagyobb hely – a felhalmozott pénzesbáláktól. Én csak keresem és gyűjtöm a lóvét. Nőkre pénzt költeni? Arról szó sem lehet. Költsenek rám a nők, ami persze nem lesz olcsó, de a jó pasinak ára van. A szerencsejáték és az ital nálam szóba se jöhet. Új autót sose veszek, úgyis ócskavas lesz belőle, nekem a legfontosabb az ökológiai lábnyomom. Kis lábnyom, kis cipő, nagy megtakarítás. Nyaralni a Hawaii-szigeteken? Gondolat szintjén sem merülhet fel, mikor a nénikém tanyáján mindenem megvan. Kifekszem a diófa alá, hallgatom a madárcsicsergést. A tengervizet amúgy is utálom. Ha melegem van, becsobbanok az esővízzel telt benzineshordóba, és megvan a felüdülés. Tetszenek látni, ha akar az ember, lehet spórolni. Vasárnap felveszem az érettségiző öltönyömet és elmegyek a templomba, na, ott nem spórolok. Annyi húszezrest teszek a sekrestyés fiúk kosarába, hogy majd leszakad a karjuk. Valamire mégiscsak kell költeni…
Aztán hajnalban megszólal az undorító vekker, álmosan, másnaposan ébredek, és indulok a szerkesztőségbe dolgozni.
Habik Csaba

Adják naponta!
A boldogság áráról készült felmérés azért teljesen értelmetlen, mert a világ két legrelatívabb fogalmát próbálta összehozni, ráadásul forintosítva. Mert mi az a boldogság, és ugyan mekkora lehet a boldogságot, magabiztosságot, nyugalmat jelentő gazdagság? Van, akinek a boldogság „siker, pénz, csillogás, pucér nők s annyi más érdekes” – hogy a KFT együttes slágerét idézzem –, a másiknak pedig, ha a tolószékével ki tudta magát vonszolni az őszi napsütésre… És a pénz? Az évi 75 ezer dollárban (17 millió forintban) meghatározott „boldogságszint” bizonyára sokunknak csak álom marad, miközben az orosz oligarcha, Abramovics jachtjának a napi fenntartása 100 ezer dollárjába kerül. (És ne áltassuk magunkat: évi 75 ezer dollárral Magyarországon is sok tízezer honfitársunk érezné koldusszegénynek magát…) Ami engem illet, az évi 17 milliónak nagyon örülnék, sok gondomtól megszabadítana; magabiztossá, nyugodttá igen, de boldoggá nem tenne. Viszont örömmel megpróbálnám ezt az összeget elviselni havonta, s még inkább: naponta. Minden vágyam kipróbálni, hogy a pénz tényleg nem boldogít-e…
Szücs Gábor

Pénzügyi sok(k)
Én ezt a pénzt sokallom. Már hogy az évi tizenhétmilliót a boldogsághoz. Az embernek abból van a legkevesebb baja, hogy mennyi pénze van. Van, amennyi van. Legfeljebb nem zabál az állampolgár finom büdös meg penészes sajtot, csak azt az izét, amit errefelé sajt néven árulnak. Nem vesz Jaguart, csak egy használt Opelt. Akut esetben még azt se vesz, hanem bambul a buszmegállóban, amíg nem történik valami.
De hogy mennyi pénz lesz? Abba már érdemes belebolondulni, és abba is szokás. Mert mondjuk az embert hirtelen baleset éri, és alkoholista lesz. Vagy a felesége elveszti a lélekjelenlétét, és megveszi azt az előszobaszekrényt, amire annyira vágyik. Vagy az ember maga veszti el a fejét, és megveszi azt a… nem mondom meg, mit, ami olyan grandiózusan értelmetlen és felesleges, hogy már csak azért venné meg juszt is az ember, mert az nem gilt, hogy nekem ezt nem lehet. Szóval ha beüt a krach, akkor nem lesz pénz, és pénz nélkül rossz. Így aztán kezdhet az ember spájzolni. A spájzban már mindegy, mennyi pénz van, sose lesz elég, mert az elképzelhető pénzügyi tragédiák száma a végtelenhez közelít.
Tanács Gábor