Üvöltés varázsütésre

Mert ha mi gondoljuk Lacival ugyanezt, azt bizonyos megelégedéssel tehetjük. Képesek vagyunk kritizálni önmagunkat, szembenézni a hibáinkkal, nem feltétlenül tökéletes nevelési elveinkkel. S e szembesülés következtében általában eljutni odáig, hogy alapvetően helyes úton halad gyermekeink nevelése.

Hiszen bárhová el lehet menni velük. Boldót dicsérik az óvodában, imádja a logopédus, a fociedző: „hogymilyenaranyosokosjólnevelt” gyerek ez. Ha vendégségbe megyünk, Bencó általában a térdemet szorongatja szótlanul, a gyerektársaságban mindig a legbékésebb, sőt egyedül is képes eljátszani órákon át. Boldónak ugyan be nem áll a szája, de ő az, aki megköszöni az uzsonnát, mindig azt csinálja, amit mondanak neki. És a világért sem követelőzne. Ezzel szemben amint hazaérünk és átlépjük házunk küszöbét (nem, már a kertkaput), megmagyarázhatatlan metamorfózison mennek át a gyermekeink. Ez gyakran ordítással párosul, fellehető benne földön fetrengés, egymás hajának tépése. Ha a konfliktusok tovább gyűrűznek, Boldó néha megjegyzi, hogy „most fél órára világgá megyek”. Innen tudjuk: a műsornak vége, kedélyek lehiggadva, perceken belül élhetjük szokásos boldog családi mindennapjainkat.

Nanyó az egyszerű és könnyű nagyszülői státuszból figyelve ilyenkor kétféle bölcsességgel lát el bennünket: „még kicsik” és „valahol ki kell tombolniuk magukat”. Ez rendben van, de általában az ilyen pillanatokban toppannak be hozzánk a vendégeink. És levonják azt a következtetést, hogy a gyerekek el vannak kényeztetve. Némelyek ezt ki is mondják, mások pedig illedelmesen jegyzik meg: „Nos, gyerekek, nincs velük semmi baj.”

Ezt mondta nemrég egy másik ismerősünk, akit – miközben a fotelban ülve beszélgetett velünk – Boldó és Bencó egyszerre támadott hátba indián üvöltéssel, párnával bombázták és „tömlöcbe vele” csatakiáltással tették érzékletessé az akciót. Eleinte higgadt maradtam, mondtam, köszönjetek szépen Juli néninek. Valószínű, hogy a hanghullámok nem értek célba, mert a támadás folytatódott, miközben Juli néni csak annyit mondott: „Hogy megnőttek ezek a gyerekek”. Nyugodt léptekkel odamentem hozzájuk, félrevontam őket: ha ez így megy tovább, nem lesz esti mese, elmarad a tízes meccs Lacival, sőt elkobzom a playmobil lovagokat is. Boldó fülsértő óbégatásban tört ki. Ez az a pillanat, amikor az ember arcszíne hirtelen vörösre vált. S tudja, hogy az életben be nem bizonyítja Juli néninek, hogy a gyerek alapvetően normális, nem mindig viselkedik így, tulajdonképpen neveljük, egyáltalán nem nőtt a fejünkre.

– Ne haragudjatok, mennem kell – mondta ekkor Juli néni, s úgy távozott, mint mikor valakinek letelik a börtönbüntetése.