A kis színészkirály

„Mikor gyógyul meg a testvéjem?” – feszegeti a kérdést. Párat kell még addig aludni, próbálom rövidre zárni. Boldó kapja az orvosságot, de alig hogy lenyeli, Bencó ismét kérdez: most máj meggyógyujt? Mondom, nem hat ilyen gyorsan a gyógyszer. Mire ő: akkor adjak neki gyógypuszit. A lényeg, hogy ne Boldó körül ugráljak.

Mikor Bencó felméri, hogy minden próbálkozása sikertelen – ugyanis Boldó annyira vacakul van, hogy kénytelen vagyok vele foglalkozni –, azt mondja, elvonul várat építeni a „testvéjének”, attól biztosan meggyógyul. Nagyon jó ötlet, milyen fantasztikus-aranyos-jószívű kistestvér ez a Bencóka, teszem hozzá. A vár pár perc múlva elkészül, párnákból és plédekből. Röpködve jön Bencó, hogy most már kipróbálhatja Boldó. Mondom, hogy nem tudja, mert annyira gyönge. Értetlenül áll előttünk, amikor megérkezik a fölmentő sereg, Laci személyében. Rögtön fölajánlja, majd ő kipróbálja a várat. Így sikerül mindkét frontot csillapítani – mert Boldó a betegségeire rátesz egy-két lapáttal, hogy mérhetetlen kínjainak egyértelmű hangot adjon.

Hatalmas csatakiáltások hallatszanak a várárokból, majd megjelenik Bencó krákogva, hogy most már ő is köhög, menthetetlenül beteg. Mondd, hogy „ááááá”, utasítom, majd hozzáteszem: nem piros a torka, boldog lehet, hogy milyen stramm, erős kis fickó, igazi lovag. Vacsora, fürdés, esti mese a szokásos menetrend. Boldót pillanatokon belül elnyomja a láz és az álom, Bencó pedig újra elemében van.

„Jaj, apa, hozzál kekszet, mingyár behányok” – kiabál Bencó, s olyan érzékletesen torzítja el a hangját, hogy időnként képtelenek vagyunk eldönteni, komolyan beszél-e. Keksz érkezik, elsősorban azért, hogy ne üvöltse föl a bátyját. A műhányinger természetesen elmúlik, de indulás újra fogat mosni. Negyedszerre igazítjuk el Rozsdást (alvó maci) és a kispárnát a megfelelő szögbe, és még vagy hatvannégy állatot, amikor megszólal, hogy pisilnie kell. Erre nem lehet nemet mondani, mert már alig várjuk, hogy búcsút intsünk a pelenkának. Persze most már nehéz eldönteni, hogy hülyének nézi-e az embert, vagy tényleg pisilnie kell. Elő a bilit, majd hallom a csurgást, megdicsérem, milyen ügyes. Újra ágyazás. Akkor megszólal, hogy a kolbija nélkül nem tud aludni. Amiről senki nem tudja, hogy micsoda, a lényeg, hogy lemehessen a nappaliba. Majd feljön, s mutatja az üres kezét, hogy látod, itt a kolbim, most már tudok aludni. És az ember látja – csak merné nem látni…

Végre elalszik. Konstatáljuk Lacival: lám, mindent megtettünk azért, hogy ne érezze alárendeltnek magát, ne sérüljön a másodszülött. Nehogy egy életre elvágjuk az önbizalmát, az önértékelését, torz legyen az énképe, antiszociális lényként éljen, az egyetemi vizsgákon izzadjon a lába…

Alighogy hátradőlök a fotelban, hallom Boldó elcsukló hangját: „Anya, szomjas vagyok...”