Kétezer árva atyja

Olyan a remény az ember számára, mint járműnek az üzemanyag, mint puskának a puskapor. Merjünk csak beletaposni a gázpedálba! Mit sem érünk vele, ha csak duzzogunk tehetetlenül és sértetten a sarokban, csordultig telve az önsajnálattal – ezekkel a hasonlatokkal biztatja a má­riabesnyői lelkigyakorlat résztvevőit Böjte Csaba atya az ő magával ragadó stílusában, mikor megérkezem.

Pedig ha valakinek, neki aztán oka lett volna orrolnia a sorsra, hiszen az édesapját – akit nem másért, mint egy politikai célzatú verséért börtönöztek be – már ötesztendős korában elvesztette, emléket is alig őriz róla. Korán megtapasztalta viszont a kemény mezei munkát, igaz, utána fürdéssel kárpótolta magát a hűvös patakban. Panaszkodásra ma sem fecsérli az időt Csaba testvér, ahogy Erdély-szerte nevezik. Olyan iramban járja az útját és teszi a jót, hogy bízvást hihetjük, a rossz előbb-utóbb lemarad mögüle.

– Miért éppen arra tette fel az életét, hogy a gyerekeken segítsen? – faggatom egy csendes sarokban a lelkigyakorlat szünetében az atyát, aki idén kiérdemelte az egyik legrangosabb állami kitüntetést.
– Szívfacsaró dolog, hogy megszületik egy ép, egészséges gyermek, s mivel nem foglalkoznak vele, értelmi, lelki fogyatékos lesz. Ám őt még lehet menteni, ha szépen felneveljük, bármi válhat belőle. Mi lehetne nagyobb érték a gyermeknél, amikor a társadalmunk öregszik, és a népünk legnagyobb csatáját a demográfiai síkon vívja?!

– Manapság egyre nehezebben házasodnak és alapítanak családot a fiatalok. Mi lehet ennek az oka?
– A régi idők embere tudta, hogy sokat kell bajlódni addig, amíg egy kapirgáló kis-csirkéből kifejlődik a húslevesbe való tyúk. Ma viszont megszoktuk, hogy az ételt is készen kapjuk, csupán a celofánt kell letépni róla. Sok fiú csak óvatosan kerülgeti a lányokat, tétovázik, húzza az időt. Pedig annak a férfinak úgy kéne jönnie, mint a sas, amelyik lecsap, és már viszi is. Némelyik legény azt se tudja, hogy abból a pattanásos csitriből hogyan szeresse ki az asszonyt, aki aztán boldogan gyereket szül neki, hiszen titokban minden nő erre vágyik. Volt egy fiatalember, aki hosszú évek óta udvarolgatott, de mégsem tudta elszánni magát. Mondtam neki, először is igyon néhány korty bort bátorításul, aztán lépjen a tettek mezejére. A fiú elment, az egész havi fizetéséből rózsákat vett, és végre megkérte a lányt. Ma öt gyerekük van, és gyönyörű szép családjuk.

– Aki ilyen remek, életrevaló tanácsokat tud adni, csoda, hogy maga nem nősült meg.
– Ha magam családot alapítottam volna, akkor most volna hat-hét gyerekem. Így viszont van kétezernél is több.

– Mekkora nyomorúságból jönnek, és mivé válnak azok az árvák, akik Dévára és más otthonaikba kerülnek, majd később kiröppennek onnan?
– Akadt olyan lánykánk, akinek az apja meghalt, az édesanyja pedig a sok családi cirkusz miatt öngyilkos lett. Egy állami árvaházból hoztuk ki, ahol slaggal mosták le, az volt számára a tisztálkodás. Elfelejtett magyarul, újra kellett tanulnia az anyanyelvét, mikor hozzánk került. Aztán olyan szorgalmasan behozta a lemaradását, hogy szépen leérettségizett, majd történelem–levéltár szakon elvégezte az egyetemet, és most azzal bíztuk meg, hogy a már elhunyt ferences atyák hagyatékát gondozza. Istennek legyen hála, most már mintegy húsz esztendeje dolgozunk az alapítvánnyal. Legalább húszan vannak olyanok, akik óvodától az iskoláig nálunk jártak, majd egyetemet vagy főiskolát végeztek, és mára munkatársaink lettek.

– Szomorú történeteket hallunk a volt állami gondozottakról, akiknek kisiklik az életük. Mi a titka, hogy ne így legyen?
– Megesett, hogy egy hat-nyolc éves fiú úgy járkált az erdő szélén, mint Maugli, senki sem törődött vele, míg hozzánk nem került. Volt, hogy az anya a kutyáknak kitett ételből szerzett a kicsiknek, és még ágyuk se volt, úgy húzták meg magukat, mint a kóbor állatok. S lám, szeretettel, jósággal, némi gondoskodással milyen szépen fel tudnak nőni ők is. Amikor odajönnek hozzám ezek a kölykök, először koldulnak, és azt nézik sunyin, hogy mit csenhetnének el. Amikor hazaviszem őket, talán még kicsit büdösek is. Aztán elmennek mosdani, és mikor kijönnek tisztán, megfésülve, már egészen máshogy néznek ki. Ám ami a legfontosabb: a szeretetre szeretettel válaszolnak.

– Kétféle gyermekvédelmi tevékenységbe fogott az alapítványuk, a gyerekotthonok mellett napköziket is nyitottak. Nemrég például Tekerőpatakon nyílt egy. Ez a helység arról hírhedt, hogy innen jött az a fiú, aki egyszer Pesten megszurkált valakit.
– Ha a szülő beteg vagy más okból nem képes leülni a gyerekkel tanulni, az ő lelki, szellemi nevelését vállalni, akkor ezt részben átvállaljuk tőle. A diákok általában déltől este hatig-hétig vannak nálunk, és nemcsak a leckét írják meg, de megtanítjuk őket a háztartási teendőkre is, főzni, tisztán tartani a ruhát. Ezt a napközit nem úgy kell elképzelni, mint egy intézményt, hanem mint egy rendes falusi házat, ahol van konyha, ebédlő, kis kert. Az esetek nyolcvan százalékában ezzel sikerül megtámogatni a családot, és megelőzhetjük, hogy állami gondozásba kerüljön a gyermek. Mivel sokan kértek és biztattak, ezt a napközis rendszert Magyarországon is tervezzük elterjeszteni.

– Azon erdélyi falvak és városok közt, ahol gyermekvédelmi központokat alapítottak, vannak szimbolikus értékű helyek. Szovátán például épp nagypéntekre virradóra égett le néhány éve a csaknem elkészült ház. Hogy tette túl magát az efféle kudarcokon?
– Emlékszem, ott álltam a lobogó épület előtt, és éreztem, hogy milyen kicsi vagyok, milyen gyarló. Vádoltam magam, hogy hiába bíztak rám egy ilyen értéket, mégsem tudtam megvédeni. Óhatatlanul is az merült fel bennem, hogy nem vagyok sem képes, sem méltó arra, hogy egy ekkora feladatot megoldjak. Ám hirtelen belém nyilallt, hogy a gonosz lélek pont azt szeretné, hogy dobjam be a törülközőt. Lenyúltam, és egy marék parazsat a tenyerembe szorítottam. Mondtam magamban egy cifrát, és megfogadtam, hogy azért sem adom fel a harcot, hanem megpróbálom újraépíteni ezt a magtárból lett gyermekotthont. Néha nem könnyű újrakezdeni, de a kudarcainkból erőt kell merítsünk. Aki nem hiszi, hogy az emberek jók, álljon neki valami jót csinálni, és meglátja, mennyien köré sereglenek.

– Csaba testvér bölcs beszélgetőkönyveit egymás kezéből kapkodják ki az olvasók. Meglepő ez egy kiábrándult világban!
– Egyre többen éheznek a lelki értékekre, lassan megcsömörlenek a limlomok utáni hajhászástól. Sajnos a mai lomtalanító világban egymást is lomnak nézve könnyen kidobjuk a másikat életünk ajtaján. Pedig tanulhatnánk az okos szerkentyűktől. A kocsink műholdas készüléke, a GPS sose zsémbel velünk, ha véletlenül rossz irányba fordulunk. A gép azt ismételgeti csak, hogy újratervezés. Egy feleség is többre menne vele, ha nem veszekedne, nem zsörtölődne, amikor a párja elvéti az utat az életben. Hanem újra bizalmat adna neki, és csendesen annyit mondana: Kicsi szívem, újratervezés…

– Hogyan készül a közelgő ünnepre?
– Hiszem azt, hogy nem csak én rakok Déván a gyermekeim karácsonyfája alá ajándékokat. Az idei év elhozta a határon túli magyaroknak, hogy kérhetik a kettős állampolgárságot. Bízom abban, hogy 2011-re a Jóisten újabb ajándékokat készít népünk, nemzetünk számára is, és én alig várom, hogy kibontsam ezeket a csomagokat. Az ünnepnek nem a vásárlási lázról kellene szólnia, hiszen Jézus Krisztus is üres kézzel jött közénk. Nem hozott semmiféle mennyei kütyüt. Önmaga volt az ajándék. Az volna jó, ha mi magunk tudnánk egymás számára áldás, ajándék, simogatás lenni.