A bécsi szelet

Ilyenkor a leghelyesebb, ha követjük a valamikori hagyományt, amikor is a vasárnap érkeztét félreismerhetetlenül jelezte a rántott hús meg a petrezselymes krumpli jótékony illata.

A gazdagabb népek már az átkosban is vendéglőbe jártak, ahol a rántott hús azért is volt felettébb kedvelt, merthogy – frissensült lévén – bizalomgerjesztőbbnek tűnt a katasztrofális készételek között. A még gazdagabb népek meg egyenesen Bécsbe jártak bécsi szeletet zabálni, s az útlevéllel vagy/és pénzzel nem rendelkező itthon maradottaknak ódákat zengtek ízekről, méretekről, de akár csak az olajos-ecetes főtt krumpli, valamint a vörös és a fehér káposzta alkotta „Gemischter Salat”-ról, amely, tudjuk jól, csakis Großer lehet…

Az akkori meg a mai jól értesültek kultikus helyeket véltek felfedezni bécsiszelet-ügyben; ha valaki nem járt még a Figlmüllernél, az nem is számított a társaságban. A Stephansplatz mögött lévő Wollzeile 5. szám alatti kajálda amúgy nem sokat problémázik, szerényen és röviden csak annyit jegyez meg magáról, hogy „das berühmteste Schnitzel Wiens”, ami annyit tesz, hogy a leghíresebb bécsi szelet véletlenül éppen náluk kapható Bécsben.

A gyengébb idegzetű jól értesültek most fogódzanak meg kedvenc poharukban, mert bejelentés következik: a Figlmüllernél kapható „borjú bécsi” sertésből képződik. Igaz, hogy a legszebb ágyékkarajból, de sertés az bizony, az istenadta. És tudják, miért? Mert a vékonyra klopfolt borjúhús száraz lehet, hajlamos hamarabb megsülni, mint maga a panír, míg a sertéskaraj kitartó: szaftosabb, puhább marad. A barnásan csillogó burkolat titka: szigorúan csakis a császárzsemle morzsájából készülhet.

Akik eddig eljutottak ebben a hátborzongató leleplezésben, azonnal igyanak meg bármit, mert most egy újabb titokról rántjuk le a leplet. Ne mondják meg a Figlmüllernek, de a Neubaugasse 52.-ben található Schnitzelwirtben kapható talán nem a leghíresebb, de a legjobb, a legnagyobb és az egyik legolcsóbb bécsi szelet – ne cicózzunk – a világon!

Természetesen ez is sertésből készül, csak a méretek, drága olvasók, a méretek! A bécsi szelet 2 darab, egyenként is méretes tányér nagyságú (6,20 euróért), a cordon bleu pedig akkora, mint egy A/4-es papír; salátával együtt 9,50 eurót kóstál. (A schnitzel Figlmüllernél 13,90-be kerül, salátával 17,70-be – jó, ott a pincér szmokingban van…)

Ami azt illeti, idehaza is többen próbálkoznak ehető bécsi szeletet kínálni, több kevesebb sikerrel. Közülük az egyik, a budai Várban lévő Speiz étterem állítólag egyenesen Bécsből hozta az erre a célra legalkalmasabb konyhai masinákat, onnan érkezik a morzsa és a szaktudás is. Nemcsak sertést, hanem csirkét, sőt, megpróbálva a lehetetlent: borjút is bécsiszeleteznek, lepipálva a labancokat.

Hát akkor ugorjunk neki mi is a vasárnapi rántott húsnak. Mit szólnál szívem, ha bécsi szeletet csinálnék? – kérdjük a sürgés-forgásunkat gyanakvóan figyelő Feleséget. Borjúból – hangzik nem annyira kérdőn, mint inkább kijelentőn a válasz. Ragyogó arccal bólogatunk, majd irány a Fapados – ajánlanám a vörös forralt bort jamaicai rummal megbolondítva –, hogy aztán Gyuri hentesnél megvegyük a remekül kinéző sertéskarajt, ami odahaza pillanatok alatt lényegül át borjúbécsivé, hogy aztán a Feleség is elismerően bólintson: látod, fiacskám, azért a borjúhús, az mégiscsak borjúhús…