Ismét összekerült testvérek

Novajidrányban – Borsod egyik abaúji falujában – Horváthék meghatottan emlékeznek a 3 éves István, az 5 éves Klaudia, a 7 éves Mónika és a 10 éves Norbert néhány hónappal ezelőtti érkezésére. Jaj, mennyire izgultak! Igaz, sikerrel elvégezték a gyermekvédelmi központ nevelőszülői tanfolyamát, átestek sokféle szűrőn. Aztán, mint égből jött áldás, kerültek hozzájuk a gyerekek. Ráadásul négy, ami a lehetséges legtöbb, s testvérek! A házaspár három saját felnőtt gyerekéből kettő már kirepült a kétszintes, szépen berendezett családi fészekből, s a legfiatalabb, 18 éves lányuk is elkészül otthonról. A házat tehát „testvériesen” tudják beosztani, még játszóház is jut a gyerekeknek.

Míg beszélgetünk, Klaudia és Mónika egymásra féltékenyen fúrja magát Zsuzsa karjába, míg Gyula ölébe a kis István, mellé Norbi kuporodik. Két őszinte, melegszívű ember ismét gyerekzsivajra vágyott. A feleség hallott a tanfolyamról, elhatározásukat a gyerekeik és a rokonság is helyeselte.

– A mi vidékünkön ennek hagyománya van – mondja Zsuzsa. – Két húgom is volt nevelőszülő, sőt az egyik még most is az, a lánykája már 17 éves. Gyulát se kellett agitálni, most aztán bepótolhatja, amit saját gyerekeinél a sok¬éves dunántúli munkája miatt hiányolni volt kénytelen: hogy együtt egyenek, játsszanak, zenéljenek.

– Ács-asztalos a szakmám, végre itthon dolgozom – szorítja magához Gyula Pityut, aki első perctől le nem szakadna róla. – De leginkább zenésznek tartom magam, sokszor hívnak is játszani. A tanfolyamot elvégeztem, de csak a nejem „papíros” nevelőszülő. Ő kapja a nevelési járadékot, a ruhákat az intézet fizeti. Klaudia, Mónika, István, Norbi egy napot se töltöttek intézetben. Először más családban voltak, kettesével elhelyezve, ott viszont éheztek, verték őket, iskolába sem jártak. Norbit itt meg agyondicsérik a tanárok, hogy milyen okos, mégis csak másodikos a sok mulasztás miatt. Na, eddig milyen jegyeket kaptál, fiam?

– Nyolc ötöst, hat négyest számtanból, olvasásból és írásból – hadarja szemlesütve a fiú, akinek kedvence a matek, de olvasni is nagyon szeret. S „elsőbb” ács, míg most inkább rendőr akar lenni, mert ahol rendőr van, nincs annyi zűr, mint náluk volt a miskolci Lyukó-völgyben. A szüleiket ritkán látták, akkor is csak leginkább verekedtek, ittak, ők meg elbújtak. Hát, neki nem hiá­nyoznak!

– Klaudia a leganyásabb, nagyon okos, pedig csak óvodás. Mónika néha egy tündér, máskor meg kis rosszcsont. Elsős, de az ábécét még nem tudja, azt sem, hogy 1 után 2 jön. Majd megtanulja, itthon is foglalkozom vele. Istvánka mormota, imád aludni, ha meg ébren van, a papa nyakán csüng – mosolyog Zsuzsa. – A gyerkőcöknek ez volt az első karácsonyuk, amikor ajándékot kaptak, fát díszíthettek. Csoda-e, hogy jobban kényeztetjük őket, mint régen a sajátjainkat? Jó nekik adni, mert hálásak és nem válogatnak, mindent tömnek magukba.

– Meddig maradhatnak itt? – csusszan ki belőlem a kérdés, mire megsűrűsödik a levegő. Gyula és Zsuzsika csendesen mondják:
– Amíg a vér szerinti szülők nem rendezik a helyzetüket úgy, hogy a hatóság engedélyezi a hazamenetelüket.

– De nekem itt van a haza! Így jó nekünk, együtt! Ez a hely szuper! – szakad ki Norbiból.
– Sok szép időtök lesz itt – simogatja meg a fejét Gyula –, csak legyetek reménységgel…