Kell-e a kísértésnek ellenállni?

– Tényleg rosszabbak a mai gyerekek, mint az ötven évvel ezelőttiek voltak?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy mások. Ha mindenképp értékítéletet kellene megfogalmazni, akkor azt mondanám: látok meglepő pozitív és elszomorító negatív különbséget egyaránt. Hihetetlen szellemi fejlődést produkálnak, és döbbenetesen jól kezelik a technikai eszközöket. Több viszont a magatartási zavarral küszködő, nehezen kezelhető, antiszociális és hiperaktív gyerek.

– Miközben soha ilyen tudományosan nem neveltünk gyereket: konferenciák, szakkönyvek, internetes szaktanácsadók sora áll a szülők rendelkezésére.
– Önmagam ellen beszélek, mikor azt mondom: könyvekből nem lehet gyereket nevelni. A könyv legfeljebb megerősíti, amit amúgy is gondol valaki. A mai szülőben bizonytalanság van. Nem tudja, mivel tesz jót a gyerekének, és mivel rosszat. Márpedig a gyerekneveléshez az a magabiztosság kell, amivel még a maga nagyszülei nevelték a gyerekeiket. Fel se szabadna merülni a szülőben, hogy másképp is lehet, mint ahogy ő teszi.

– Hol veszett el ez a magabiztosság?
– A szülői szereppel kapcsolatos problémák több generációval ezelőtt kezdődtek. Van egy fénykép az 1950-es évekből: nyolc-tíz anyuka ül egymás mellett egy padon, fehér köpenyben, szájuk, orruk előtt higiénikus kendő. Szoptatják a babáikat. A felirat: A Vörös Október Férfiruha Gyár dolgozói szoptatnak. Itt indult valami alapvető probléma, ami aztán tovább kumulálódott. A pályám ötven évében négy generáción keresztül követhettem nyomon a hagyományos és egészséges szülő-gyerek kapcsolat fokozatos romlását. Ezt teljesen rendbe hozni egyetlen generáció alatt lehetetlen, de a javulási folyamatot el lehet indítani.

– Hogyan fogjunk hozzá?
– Ma a régi klisék valóban nem válnak be. Amikor egy szülő erkölcsről, tisztességről, becsületről beszél, miközben látja, a fordítottja sokkal hasznosabb, akkor természetes, hogy zavarba jön. Fel kell építeni újra egy működő értékrendszert a társadalomban és a családban egyaránt. Normákra, szabályokra van szükség, amikhez aztán szelíd, agressziómentes következetességgel ragaszkodni kell.

– Mikor dőlhet hátra a szülő és veregetheti meg a vállát, hogy jól végezte a feladatát?
– Amikor a fészekhagyást követően azt látja, hogy a gyereke sikeres házasságban él és az életben helytáll. Persze minden életkorban mást jelent a siker. Rengeteg szülőt láttam, aki boldognak érezte magát, mert a serdülőkort átvészelte.

– Ön hátradőlhet?
– Bármilyen vén vagyok, van egy huszonöt éves fiam, aki még itthon él és most fog végezni az egyetemen. Az ő leválásának az időszaka most jön. Nem is tudjuk elképzelni a feleségemmel, milyen lesz olyan lakásban élni, ahol nincs gyerek. A lányaim 43 és 40 évesek; mióta az első megszületett, soha nem éltünk „gyerekhús” nélkül.

– Más volt ötvenévesen apává válni, mint fiatalon?
– Egészen. Egyszer megkérdezték, melyik volt életem legboldogabb éve. Gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy 1985, mikor a fiam született. Nincs bűntudatom, hogy bármelyik gyerekemet elhanyagoltam volna, de azt a boldogságot, hogy apa vagyok és van egy gyerekem, akinél nincs fontosabb a világon, ötvenévesen éltem meg. Akkor az ember már túl van a karrierépítésen, nem hiszi, hogy a külvilágban játszott szerepe egyenértékű azzal, amit itthon játszik. Imádtam a lányaimat is, de harmincévesen még gyakran háttérbe szorult a család. Ezt egy pillanatra sem engedtem meg magamnak a fiamnál. Akkor már tudtam, mi a fontosabb.

– Követett el hibát szülőként?
– Olyan hibákba estem, amiktől pszichológusként mindenkit óvok. Túlérzékeny vagyok, könnyen sérülök, emiatt követem el szülői szerepemben a legkomolyabb hibákat. A gyerekeim meggondolatlan szavait, rosszul sikerült tréfás megjegyzéseit személyes sérelemként élem meg, miközben a fejem folyton azt mondja, hogy ezt nem szabad. Én viszont megrendülök, rossz néven veszem, a gyerekeim pedig észreveszik. Egy szülőnek nem szabad sebezhetőnek lenni.

– Az ön szülei milyenek voltak?
– Anyukám a Hortobágyról jött Budapestre. Tizenéves korában látott először várost és egész életében félt tőle. Eladóként dolgozott, de élete végéig megmaradt tanyasi kislánynak. Apámnak a kisebbrendűségi érzés töltötte be az életét, mindig többnek szeretett volna látszani. Nagyon egyszerű ember volt, villanyszerelő, igazi proletár, aki mindig fölfelé nézett. Nagy név birtokosának tekintette magát: Ranschburg Pál a XX. század első felének egyik legnagyobb pszichiátere volt. A rokonság mindmáig nem bizonyított vele, de apám mélyen hitt benne, és szerette volna, ha én az ő nyomdokaiba lépek. Ez sokszor nyomasztóan hatott számomra, mert nem akartam orvos lenni. Boldog voltam, hogy nem vettek fel. De apám sose tudta elfogadni magát, és borzasztóan szerette volna, ha a fia többre viszi.

– Végül mégis beteljesült a vágya.
– Azt hiszem, apám megkapta tőlem, amire a legjobban vágyott, és nem csak azért, mert gyerekpszichológusként ismert lettem. Élete legboldogabb perce volt, mikor a Lottó Áruházban, ahol nyugdíjasként könyveket árult, az én könyvemet keresték, és ő azt mondhatta, elfogyott.

– Ön hogy élte meg, hogy első generációs értelmiségi?
– Rosszul. Fogadásokon, úri összejöveteleken mindig nagyon gátlásos voltam, lehetőleg el is kerültem ezeket. Rengeteget utaztam külföldi konferenciákra, ahol az előadásokat szívesen megtartottam, de utána a fogadásnál mindig görcs állt a gyomromba. Előfordult, hogy állófogadáson csorgott a nyálam, de nem ettem, mert akkor oda kellett volna nyúlni, féltem, hogy nem tudom, melyik villát kell használni, vagy jézusom, leejthetem. Ez ma már ironikusan hangzik, de akkor igazi gyötrelmet jelentett, és tulajdonképpen bizonyos tekintetben ez a mai napig igaz. Hál’ istennek, már nem látszik meg rajtam, nem leszek kuka a társaságban, de most, hetvenöt évesen is érzem, hogy ez nekem nehezen megy és megvisel.

– A feleségéről egyszer azt nyilatkozta: élete legnagyobb szerencséje, hogy találkoztak.
– Ezt most is így gondolom.

– Állítólag óvták tőle. Miért?
– Mert igazi vadóc volt, akiket amúgy nem szeretek, én meg jó kisfiú. Nem jósoltak nagy jövőt nekünk, mégis a lehető legjobb házasság lett mindenféle szempontból. Úgy kezdődött, hogy belém szeretett, én meg csatlakoztam hozzá az évek során, és nagyon jól tettem. Ennél jobban nem választhattam volna.

– Megköszönte a Jóistennek?
– Ebben nem tudok magának jót mondani. Miután Isten létének kérdését egyértelműen megoldhatatlannak ítéltem, ezért nem foglalkozom vele. Majd kiderül. Világéletemben igyekeztem tisztességes emberként élni, de nem azért, hogy jutalmat kapjak a halálom után, hanem azért, mert nekem így tetszik. Ha van Isten, nem róhat fel semmit nekem.

– Nagyon ritka, hogy valaki ezt így ki tudja magáról jelenteni. Ez óriási belső nyugalmat adhat.
– Nem teljesen. Mert ez azt is jelenti, hogy egy csomó lehetőséget elszalasztottam, például a nők terén. Nem bánom, de azt sem merem mondani, hogy egyértelműen helyesen tettem. Ellenálltam a kísértésnek, de kell-e minden kísértésnek ellenállni? Könnyen lehet, hogy így sok öröm kimaradt az életemből.

– A felesége mit szólna ehhez?
– Biztos, hogy megbocsátotta volna. Ő a szó legigazibb értelmében nő, aki azt nem tudta volna megbocsátani, ha mást szeretek. Akkor otthagyott volna, egyértelműen.

– Játsszunk el a gondolattal: ha bármit kérhetne a születésnapjára, mi lenne az?
– Hogy élhessek még minél tovább úgy, ahogy most. Aztán ha kell, gyorsan és fájdalom nélkül távozzak. Végül még azt a méltatlan előjogot is kérném, hogy előbb mehessek el, mint a feleségem. Fordítva ugyanis nem tudnám elviselni. Ha borzalomra kell gondolnom, akkor ez az.