Ki küldhette a jácintokat?

Nehéz sorban
Zuglói otthonunk a háborúban bombatalálatot kapott, a környéken csak a mi házunk semmisült meg teljes egészében. A család azért maradt életben, mert míg apám katonaként szolgált, addig anyám leköltözött velünk a Balatonhoz. Mindenünk odaveszett, a polgári jólétből hirtelen szegénységbe kerültünk.

A négy gyerekre való tekintettel később kaptunk egy szükséglakást. Apám gimnáziumi tanár volt, később anyám is követte a példáját, pedagógusnak tanult. Érdekes módon a nővéreim, Márta, Magda és Margit is tanárok lettek, én viszont alkalmatlannak tartottam magam erre a pályára. Amint az öcsém is más szakmát választott, mérnök lett.

Nehezen kezdtük új életünket. Mindannyian korán megízleltük a házimunkát. Én már kilencéves koromban önállóan készítettem ebédet a családnak. Mire a szüleink hazajöttek a munkából, kitakarítottunk, friss ágyneműt húztunk. Akkor értettem meg, mit jelent a nélkülözés, és hogyan kell a keveset okosan beosztani. Ma is mindent úgy fogadok el, ahogy hozza a sors.

Türelem és hallgatás
Ranódy László 1957-ben, tizennégy esztendős koromban választott ki A tettes ismeretlen című filmjéhez, melyben többek között Simor Erzsivel játszhattam együtt. Ettől kezdve minden évben forgattam, főleg nyáron, merthogy még gimnáziumba jártam. Valószínűleg ekkor erősödött meg bennem, hogy színésznő leszek. Szerencsére elsőre felvettek a Színművészetire.

A hetvenes évek végéig számos filmben foglalkoztattak, mindig szeretet vett körül, jó hangulatban zajlott a munka. Megtanultam azt is, hogy a színészmesterséghez mérhetetlen türelem kell. Bár látszatra úgy tűnhet, nem rejtem véka alá a véleményemet, mégis jobban jellemző rám a hallgatás. Sokat nyelek, ha pedig az alkotómunka során nem értek egyet valakivel, azt azért – „becsomagoltan” – a tudtára adom.

Kecskeméti emlékek
Friss diplomásként Kecskemétre kerültem, hiszen akkor még kötelezően vidéken kellett kezdeni a pályát. Életem legszebb négy évét töltöttem a hírös városban! Radó Vilmos csodálatos direktor volt, imádta a színészeit, a tenyerén hordozta a tehetséges embereket. Tizennégy szerepből tizenhárom főszerep – ez önmagában is bravúros kezdésnek mondható.

Így szilárd szakmai alapokkal és kellő színészi biztonsággal szerződhettem a Nemzeti Színházba, amikor egy szép napon hívott Both Béla igazgató. Akkoriban még jártak vidékre előadásokat nézni a színházvezetők, főként, ha egy-egy bemutató híre a fővárosig is eljutott. Ilyen volt a kecskeméti Liliom, melyben Latinovits Zoltán volt a partnerem, aki az idő tájt szakított a Vígszínházzal, s előbb a hírös városban, majd Veszprémben kötött ki.

Kollégáktól is sok jó szót kaptam, Dajka Margit például azt súgta a fülembe: „Te jobb Julika vagy, mint én voltam.” A következő évadban az Euridiké várt rám, de a Nemzeti miatt fájó szívvel lemondtam róla. Egyre nehezebb lett az állandó ingázás, a gyerekemre édesanyám vigyázott. Általában a hajnali vonattal bumliztam fel Pestre. Egyik alkalommal elcsigázottan értem haza, jólesett nekidőlni a langyos cserépkályhának. A hároméves Balázska feltápászkodott a kiságyban, s félálomban ezt mondta: „Egyem meg azt a kis sovány húsodat!”

Sztárfotó
Mennyire mást jelentett régebben a sztár kifejezés! Manapság abból is lehet „sztár”, aki mindenhol szilikonnal van felöltve. Én magam is finom, elegáns, visszafogott népszerűséget élhettem át. Egyáltalán nem volt zavaró, ha megszólítottak az utcán, autogramot kértek tőlem vagy kedvesen gratuláltak egy-egy alakításhoz. Nem bámultak bele a képünkbe az emberek, nem lihegett nyomunkban a média.

Rengeteg újság címlapján szerepeltem, de soha nem öncélúan, mindig valamilyen szerep kapcsán. Volt egy titkos rajongóm is, aki sokáig jácintot küldött a születésnapomra, soha nem derült ki, hogy kicsoda.