Aludj el, kisember!

Ki ne szeretné, ha a csecsemője szépen végigszunyókálná az éjszakát, esetleg egy minimális hortyogással kísérve? A babákat azonban nem érdeklik a szülői elvárások, ők vidáman ordítanak olyankor is, amikor más az igazak álmát aludná. Ha jobban megkapargatjuk a dolgot, a világ tele van táskás szemű, kialvatlan kisgyerekes szülővel. Ezek a szülők előbb-utóbb érdeklődni kezdenek valamiféle megoldás iránt, és egyből válaszolniuk kell egy már-már filozófiai mélységű önismereti kérdésre: elkényeztető vagy szadista típusú szülők készülnek lenni.

A babák ugyanis nemigen szeretnek egyedül héderelni a sötétben, érdekeiket pedig kizárólag úgy tudják képviselni, hogy ordítanak. Valójában persze ez nem annyira szakszervezeti jellegű tevékenység, inkább csak a rossz érzés kifejeződése, de kialvatlan szülőként az ember hajlamos az ordítást megfontolt gonoszságként értelmezni a csimota részéről. A cél tehát az, hogy a gyermek az ágyába nyugodt, ámde éber állapotban letéve önmagától elszunyókáljon, hosszasabb szülői rásegítés nélkül. Amennyiben az éjszaka folyamán felébred, és nincs semmi baja – nem éhes, nem dőlt rá a karácsonyfa –, legyen belátó, és ahelyett, hogy a szüleit is felébresztené, inkább szépen aludjon vissza magától.

Az áhított mértékben beidomított leszármazott eléréséhez a klasszikus, avagy kegyetlen iskolának az a receptje, hogy hagyjuk a gyereket ordítani, előbb-utóbb úgyis megunja. Ennek a típusú megoldásnak vannak kicsit cizelláltabb altípusai, mint például Ferber nevű tudósról elnevezett ferberizáció, amelynek az a lényege, hogy hagyjuk a gyereket ordítani, és bizonyos időszakonként megnyugtatjuk. Viszont a következő vigasztalásig mindig egyre hosszabb idő telik el. Ez egészen bizonyosan célra vezet pár nap után, mivel a gyerek nem hifitorony, ezért nem tud a végtelenségig ricsajozni, egyszer csak lemerül az eleme, és hüppögve elalszik. Miután felfogja, hogy akárhogy ordít, úgyse veszi fel senki, le is szokik erről a csúnya, destruktív szokásáról.

Ezzel a metódussal összesen három probléma van. Három éjszaka hallgatni kétségbeesve vonyító magzatunkat több annál, amit a legtöbb szülő kibír. Az ablakon való kihajítást a törvény bünteti. A gyenge jellemek ideológiai védelmezésére pedig megszületett az az elmélet, mely szerint az ilyen gyerekek elvesztik érdeklődésüket a külvilág iránt, lelkük örökre sérült marad, vagyis a sírni hagyó szülő egy állat, aki jövendő pszichopatát melenget a kebelén.

A szadista iskolával szemben álló kényeztetős elmélet szerint a gyerek csak akkor sír, ha baja van. A probléma orvoslását nyilván nem várhatjuk egy olyan csöppségtől, akinek napi szinten még a maga alá kakilás is kihívást jelent. Vagyis ha sír a gyerek, akkor meg kell vigasztalni, oszt’ jó napot. Például, ha csak úgy hajlandó elaludni, amennyiben valaki az A jó lovas katonának kezdetű népdalt énekelve verbunkost táncol vele, akkor nem lehet kétséges, hogy az édesapának ez kutya kötelessége, akár hajnali háromtól ötig. Előbb-utóbb ugyanis minden gyerek megtanul egyedül aludni, nem érdemes türelmetlenkedni.

Természetesen léteznek köztes álláspontok. A témában tanácsokat osztogatók – gyerekpszichológus, gyerekorvos, védőnő – rendszerint azt javasolják, hogy ha nincs baja a gyereknek, ne hagyjuk, hogy a fejünkre nőjön. Vagyis nappal fárasszuk ki, este némi nyugtató szertartásoknak vessük alá, majd meditatív, de éber állapotában helyezzük az ágyába, ahol „aludj, kedves gyermekem” felszólítással hagyjuk magára. Ezután kezdhetünk imádkozni.