Aludj el, kisember!

Hogy mi a legcsodálatosabb a gyereknevelésben? Az, hogy minden probléma megoldására legalább két iskola alakult ki, amelyek jellemzően teljesen ellentétes tanácsokat javasolnak. Nincs ez másképp a kisbabák elaltatásával kapcsolatban sem.

Család-otthonTanács Gábor2011. 02. 05. szombat2011. 02. 05.

Kép: Szeged, 2011. január 27. Babaaltatás, csecsemő. Fotó: Ujvári Sándor

Aludj el, kisember!
Szeged, 2011. január 27. Babaaltatás, csecsemő. Fotó: Ujvári Sándor

Ki ne szeretné, ha a csecsemője szépen végigszunyókálná az éjszakát, esetleg egy minimális hortyogással kísérve? A babákat azonban nem érdeklik a szülői elvárások, ők vidáman ordítanak olyankor is, amikor más az igazak álmát aludná. Ha jobban megkapargatjuk a dolgot, a világ tele van táskás szemű, kialvatlan kisgyerekes szülővel. Ezek a szülők előbb-utóbb érdeklődni kezdenek valamiféle megoldás iránt, és egyből válaszolniuk kell egy már-már filozófiai mélységű önismereti kérdésre: elkényeztető vagy szadista típusú szülők készülnek lenni.

A babák ugyanis nemigen szeretnek egyedül héderelni a sötétben, érdekeiket pedig kizárólag úgy tudják képviselni, hogy ordítanak. Valójában persze ez nem annyira szakszervezeti jellegű tevékenység, inkább csak a rossz érzés kifejeződése, de kialvatlan szülőként az ember hajlamos az ordítást megfontolt gonoszságként értelmezni a csimota részéről. A cél tehát az, hogy a gyermek az ágyába nyugodt, ámde éber állapotban letéve önmagától elszunyókáljon, hosszasabb szülői rásegítés nélkül. Amennyiben az éjszaka folyamán felébred, és nincs semmi baja – nem éhes, nem dőlt rá a karácsonyfa –, legyen belátó, és ahelyett, hogy a szüleit is felébresztené, inkább szépen aludjon vissza magától.

Az áhított mértékben beidomított leszármazott eléréséhez a klasszikus, avagy kegyetlen iskolának az a receptje, hogy hagyjuk a gyereket ordítani, előbb-utóbb úgyis megunja. Ennek a típusú megoldásnak vannak kicsit cizelláltabb altípusai, mint például Ferber nevű tudósról elnevezett ferberizáció, amelynek az a lényege, hogy hagyjuk a gyereket ordítani, és bizonyos időszakonként megnyugtatjuk. Viszont a következő vigasztalásig mindig egyre hosszabb idő telik el. Ez egészen bizonyosan célra vezet pár nap után, mivel a gyerek nem hifitorony, ezért nem tud a végtelenségig ricsajozni, egyszer csak lemerül az eleme, és hüppögve elalszik. Miután felfogja, hogy akárhogy ordít, úgyse veszi fel senki, le is szokik erről a csúnya, destruktív szokásáról.

Ezzel a metódussal összesen három probléma van. Három éjszaka hallgatni kétségbeesve vonyító magzatunkat több annál, amit a legtöbb szülő kibír. Az ablakon való kihajítást a törvény bünteti. A gyenge jellemek ideológiai védelmezésére pedig megszületett az az elmélet, mely szerint az ilyen gyerekek elvesztik érdeklődésüket a külvilág iránt, lelkük örökre sérült marad, vagyis a sírni hagyó szülő egy állat, aki jövendő pszichopatát melenget a kebelén.

A szadista iskolával szemben álló kényeztetős elmélet szerint a gyerek csak akkor sír, ha baja van. A probléma orvoslását nyilván nem várhatjuk egy olyan csöppségtől, akinek napi szinten még a maga alá kakilás is kihívást jelent. Vagyis ha sír a gyerek, akkor meg kell vigasztalni, oszt’ jó napot. Például, ha csak úgy hajlandó elaludni, amennyiben valaki az A jó lovas katonának kezdetű népdalt énekelve verbunkost táncol vele, akkor nem lehet kétséges, hogy az édesapának ez kutya kötelessége, akár hajnali háromtól ötig. Előbb-utóbb ugyanis minden gyerek megtanul egyedül aludni, nem érdemes türelmetlenkedni.

Természetesen léteznek köztes álláspontok. A témában tanácsokat osztogatók – gyerekpszichológus, gyerekorvos, védőnő – rendszerint azt javasolják, hogy ha nincs baja a gyereknek, ne hagyjuk, hogy a fejünkre nőjön. Vagyis nappal fárasszuk ki, este némi nyugtató szertartásoknak vessük alá, majd meditatív, de éber állapotában helyezzük az ágyába, ahol „aludj, kedves gyermekem” felszólítással hagyjuk magára. Ezután kezdhetünk imádkozni.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek