Végzetes szaltó a diákolimpián

Eleinte csak játéknak tekintette a tornát, de hatévesen már versenyekre járt. Évekig az utolsók között kullogott, a dobogóról csak álmodott. De nem adta föl. Megérte: tizenkét évesen a korosztályos nemzetközi versenyen már aranyérem lógott a nyakában. A győzelem után nem volt megállás, edzőtáborok töltötték ki az életét, hiszen a szertornában hat területen – lólengés, gyűrű, talajtorna, korlát, nyújtó, ugrás – kell bizonyítani.

2007. március 25-én Makón rendezték meg az Országos Diákolimpia döntőjét, ahol a magyar torna egyik legtehetségesebbjének tartott tornásza, Virág Zsolt is versenyzett. Keményen készült, egy évig gyakorolta azt a másfél szaltós ugrást, amivel be akarta bizonyítani, hogy a felnőttek között is megállná a helyét. De talajgyakorlata közben olyan szerencsétlenül ért földet, hogy az egyik nyakcsigolyája elmozdult.

– Fel akartam állni, hogy folytassam, de nem mozdult egyetlen tagom sem, rohammentővel vittek a szegedi kórházba. A műtét előtt öt százalék esélyt adtak az orvosok arra, hogy valaha járni tudok, a műtét után csak egyet. Azt mondták, teljes gerincvelő-szakadásom van, ami gyógyíthatatlan – meséli a négy éve történteket a tolókocsihoz kötött, 21 esztendős fiú.

Harminckilenc éves édesanyja most is sírva hallgatja a történteket: – Amikor megtudtam, mi történt, csak forgott velem a világ. Szinte kívülről láttam magamat, azt mormoltam, nem történhetett semmi rossz a fiammal. Autóba ültünk, két óra alatt Szegeden voltunk. Csövek lógtak belőle mindenhonnan, az orvos pedig azt mondta, valószínű, egy életen át ápolni kell majd. Mindent megtettünk, amit egy szülő megtehet a gyerekéért. Kétszer műtötték Kijevben, azt mondták, lábra fog állni. Hétmillió forintba került, de semmit nem javult az állapota. Négyszer nyitották föl a nyakát, de az egyik orvos azt mondta, ne engedjük, hogy ötödször is hozzányúljanak, mert még valamilyen komoly fertőzést kap. Hamarosan újra műtik, tizenkettedszer, mert a lágyékánál meszesednek a csontok – mutat fia élettelen lábaira. Zsolti mellkastól lefelé teljesen lebénult. Édesanyja segíti a leghétköznapibb tevékenységekben is.

Az önkormányzattól nagyobb lakást kapott a család, ebben már a tolókocsival is el lehet férni. A győri Bercsényi DSE, Zsolt egykori klubja, alapítványt hozott létre, hogy anyagilag segítsék a fiút álmai megvalósításában. Mert Virág Zsolt nem adja föl, lételeme a küzdés. Édesanyja soha nem látta sírni, még a legkegyetlenebb műtétek után sem. Zsolt inkább magához „hívatta” a tanárait, és két évvel ezelőtt sikeresen leérettségizett. Szeptembertől pedig a Széchenyi István Egyetem mérnök–informatikus levelező szakán kezdi az első évet. Meséli, hogy otthonról dolgozik, ha meglesz a diplomája.

Nézem a számtalan kupát és érmet meg az egykori válogatottbeli tornadresszt: ott lóg a falon: – A volt csapatom 2008-ban megnyert egy nemzetközi versenyt, a kupát nekem ajándékozták – kalauzol Zsolt. – A barátaim megmaradtak, ez sokat jelent nekem. Járunk bulikba, moziba. Már három éve minden nyáron elvisznek több napra a Balatonra, ugyanúgy ellátnak, mint anya. Nem fogom magam sajnálni, pedig tudom, csak az orvostudomány fejlődésében bízhatok.

A végzetes másfél szaltós ugrást, ami Zsolt sorsát egy életre megpecsételte, azóta betiltották ifi bajnokságokon.

Szobája a sportereklyéken kívül tele van a reménységet, a hosszú életet, a gyógyulást szimbolizáló tárgyakkal. De balesete után testére tetováltatta a bátorság, a hit és az erő jelét is. Csapattársai és edzője megígérték, ha valaha lábra áll, mindegyikük magára tetováltatja a főnixmadár képét. Mely elhamvadt a tűzben, majd feltámadt a poraiból.

De addig is számtalan dologgal kell foglalkoznia Zsoltnak, hamarosan nagy utazásra készül. Az egykori edzője megígérte, hogy ott lesz a 2012-es londoni olimpia tornafináléján. A lelátón. Nézőként.