A Halászbárány

Persze azért mi sem panaszkodhatunk: a XIX. század vidéki konyháiban használatos bárány formájú cserép sütőformák jelzik: úgy általában a bárányoknak érdemes volt errefelé is elkerülniük a húsvéti ünnepeket…

E történelmi tradíciók Apát a leggyakrabban hidegen hagyják, ugyanis a bárány legfőbb tulajdonsága, hogy gyerek. Márpedig Apa-kannibál azért gyereket mégsem eszik. Ha netán mégis, akkor is csak hosszas viaskodás, valamint a lelkét erősítő gyógyszerek, úgymint grappa, unikum és másfajta pálinkaféleségek bevitele után. (Ilyenkor leghelyesebb, ha frissen rántott bárányszeleteket rakunk a tányérunkra, mellé hideg, hagymás, majonézes krumplit, s közben erősen győzködjük magunkat, hogy nem bárány az, hanem bécsi szelet…)

Különösen erős lesz a bárányvágy, ha a már említett hosszas viaskodás közepette elővesszük Halász Zoltán egyik idevágó művét: a Mesélő szakácskönyvet, s fellapozzuk benne a liguriai partok egyik kis falucskájában zajló mulatság történetét.

Hallga csak:
„Legnevezetesebb emlékem a bárányhússal kapcsolatban egy húsvéthoz fűződik, amit egy kis olasz faluban töltöttem, ahol mindenki természetesnek tartotta, hogy az ünnepi ebéd főfogása csak báránysült lehet. Ez volt a véleménye Zelmirának, a vendéglősnének is, akinél ebédelni-vacsorázni szoktam, s jó előre figyelmeztetett, hogy a húsvéti ebédre a szokott időnél korábban jöjjek, ha látni akarom, hogyan készül a hagyományos húsvéti báránysült náluk, a liguriai partokon. Megfogadtam a tanácsát, mondanom sem kell, s így a konyhában végignézhettem, hogy Zelmira férje – aki egy személyben az anyagbeszerző, séf és főpincér szerepét töltötte be – hogyan vágja fel avatott kézzel a zsenge bárányhúst, miképpen tesz a tűzálló cserépedénybe előbb olajat, majd rozmaringágacskákat, zsályát, babérlevelet, hagymát, hogyan rakja fölébük óvatos kézzel a megsózott-borsozott húst, a krumpliszeleteket, hogy azután lassan egybesüljön mindez, s a sütőből nemsokára csodálatos illatok kezdjenek terjengeni. Egy jó óra múltán, miután már bekebeleztük a bortól és citromtól pikáns hallevest, Zelmira behozta a báránysültet. Látványnak is szép volt, amint a színes salátákkal körülrakott tálon piroslott – de az íze még a látványt is felülmúlta! Mintha a mediterrán táj minden illatát foglyul ejtette volna: a babér, a zsálya, a rozmaring aromája elvegyült a sült hús finom illatával. Felgerjedt étvággyal fogtunk neki mindannyian – s ittuk hozzá a száraz, illatos bort, amit házigazdánk saját szőlejében szüretelt a szomszédos dombokon…”

Ó, Zelmira, sóhajtja ilyenkor Apa, és azonmód vadul kutatni kezd különféle száraz és illatos borok után…

Halász Zoltán – mindenki Zoli bácsija – sajnos már nem érhette meg a 94. húsvétját, mert 93 éves korában, 2007 márciusában meghalt. „Van, aki az irodalomhoz ért, más a történelemhez, van, aki a gasztronómiához, van, aki utazni tud, van, aki művelt – ő ezt együtt hozza, elegánsan és tárgyszerűen és mindig érdekesen: mesél, mesél” – írta róla ugyancsak nagy tisztelője, Esterházy Péter.

Na de mégis, akkor mi legyen azzal a húsvéti báránnyal? Hát az legyen, hogy eltesszük jövőre Zoli bátyánk örökbecsű remekét, mi pedig utánanézünk valami húsvéti sonkának. Szerintem az illatos, száraz borok észre sem veszik, hogy Zelmira helyett a Feleség kotyvaszt a konyhában…