Társak

„Az újságjukat a szüleim járatják, így én sokszor csak hetekkel később kapom meg, mert az apukám féltve őrzi ezeket. Csak most olvastam a cikket Simonkáról, végigbőgtem az egészet, mert én meg a szeretett cicámat vesztettem el… Alig nyílt ki a szeme, amikor a mamája lerakta az ajtóm elé. Kiderült: azért bízta rám, mert csúnya emlődaganata lett; azért néha bejött a lakásba, leellenőrizni, hogy minden rendben van-e.
A picit Lucifernek neveztük el, sajnos, míg felnőtt, a szeme sokat begyulladt. Nem vagyunk gazdagok, így az állatorvos szóba sem kerülhetett, maradt a régi, kamillás borogatás. Gyönyörű nagy kandúr lett belőle, csak éppen vak. De teljes életet élt, a legnagyobb kalandja 21 nap volt, a határban. Naponta kétszer kerestem, valahogy éreztem, előkerül, így is lett.

Lucifer velünk aludt az ágyban, imádta kitúrni a férjemet. Közénk feküdt, és a négy lábát kitámasztotta, hogy a férjem ne lehessen mellettem, csak ő. Nem tudom megmagyarázni, de valamilyen lelki kapocs lehetett közöttünk… Sajnos az utolsó csavargásakor nagyon megfázott – az utolsó percéig vele maradtam.

Nagyon hiányzik, és átérzem az ön fájdalmát is a magányos reggelek és napok után. Szerintem ezt csak egy állatszerető ember érti igazán. És ha írhatom azt, hogy részvétem, akkor részvétem önnek, mert Simonkával az élete egy részét vesztette el. Luciferrel én is egy kicsit vele haltam, hiába vagyok felnőtt, majd ötvenéves…”

Molnár András Szolnokról küldött egy kicsit misztikus történetet.
„A két vizslámmal, Byronnal és Scott-tal rendszeresen mentünk a Holt-Tiszára, ahol szabadon rohangálhattak. Amikor megérkeztünk, s kiszálltunk a kocsiból, mindig mindkettőn rajta volt a póráz, amíg meg nem győződtem arról, hogy szabad az út, nincs a közelben senki kutyaellenség. Különösen Scott volt ilyenkor türelmetlen: az egyik alkalommal, miközben vettem le a pórázát, csúnyán megrántott. Csak otthon tűnt fel, hogy leesett a gyűrűm a kezemről. Szidtam őt, szidtam magamat. Másnap nekiálltunk keresni a gyűrűt, még fémkeresővel is, de hiába, nem találtuk meg. Attól kezdve ez mindig is téma maradt Scott és köztem… Nem sokkal később nagyon beteg lett, hiába volt minden segítség, haldoklott. Az utolsó nap kiment a házból, elbandukolt a fáskamrához, ahol is az orrával kitúrta a földből az elveszett gyűrűt, rám nézett: látod, nem én voltam a hibás. Egy perccel később meghalt…”
Írjanak!