Paprikás krumpli

Na de a kert, vagyis a Kert feledteti az igaztalan bántásokat; mindenfajta fahasábok, bokrok nyújtanak biztonságos rejtekhelyet a szezonnyitó berúgást biztosító üvegeknek. Elsőként is igyunk a bográcsok istenére, hiszen most kerülnek elő a télen munka nélkül tétlenkedő vasfazekak. Az első alkalomra Apa rendszerint a rézbográcsot választja, ez olyan ünnepélyes, meg elegáns, meg irigylésre méltó – nem mindenki dicsekedhet vörösrézből készült üstféleséggel.

Apropó bogrács. Már korábban is gondoltam arra, hogy egyszer cseréljünk eszmét ezekről a különféle katlanokról, amelyek anyaguk, formájuk szerint sokfélék lehetnek. Anyagukat tekintve vannak, pontosabban már ismét vannak cserépbográcsok, aztán vasból és rézből készültek. Állítólag a legjobb a hagyományos vasbogrács, de ezekkel sok a baj, főzés előtt és főzés után állandó tisztogatást igényel, mondhatni: vasbográcsot tartani macerás, ezért Apa vasbográcsait zománc borítja. Jó, tudom, a nyájaikat terelgető pásztorok most köpnének egy hegyeset, de lássuk be, Apához ritkán tér be pásztor nyájastól, viszont a zománcozott üst pillanatok alatt ki- és elmosható. Végül is bármelyik jó, az ezekben főtt/sült ételek ízét leginkább úgyis a körülöttük gomolygó füst határozza majd meg.

Hogy mi is kerüljön Apa vörösréz remekébe, ez májusban, az újkrumpli és a fejes saláta megérkeztekor nem lehet kérdés, mint ahogy az sem, mit is csinálunk belőlük – természetesen paprikás krumplit.

Mi kell még: füstölt húsok, úgymint szalonna, kemény-csípős parasztkolbász, nagy bajt nem okoz egy-két pár debreceni sem (na persze egészben, hiszen csak úgy tudjuk majd a kipukkanó szaftos zsírral gyönyörűen betakarni magunkat és az abroszt), aztán vörös- és fokhagyma, egy-két paradicsom, paprika, pirospaprika, só, bors. (Apa utálja a köményt, miheztartás végett!) Elvetemült népek nem átallanak tejföllel is dolgozni, az ilyeneket kerüljük, valamint azokat, akik hús nélkül készítik a paprikás krumplit, a nokedlivel operálókról pedig ne is beszéljünk.

Ha mindent kicipeltünk a kertbe, akkor gyorsan igyunk a tűz és a bogrács istenére – ja, a bográcséra már ittunk, de sebaj, megsértődni nem fog. Indul a felkockázott szalonna, s ha tényleg kemény az a parasztkolbász, hát az sem baj, ha az is mindjárt a bográcsba megy. Utánuk repülnek a hagymák, hagyjuk, hadd párolódjanak nyugodtan, aztán jöhet a pirospaprika. Az elegyet (sajnos!) kevés vízzel, valamint (hál’ isten!) némi vörösborral felöntjük; ez utóbbi tulajdonképpen jelzés magunk számára is: ettől kezdve már nem sört iszunk, hanem borot.

Ekkor következik a krumpli meg a felkockázott paprika, paradicsom és a debreceni(k). Ha kell még lé, az már csakis vörösbor legyen, de azért ügyeljünk – ha még tudunk –, a végén csak egy kevés szaftnak kell maradnia az alján.

És egyébként is vigyázzunk… Az megvan, hogy az amerikai Timothy városkában tök részegen ment templomba egy bizonyos James Foster? Az oltár közelében megállt, és másfél óráig nézte a szentlelket idéző piros lámpást. Akkor hirtelen megvadult, és verekedni kezdett. Az őrszobán kihallgatták, a jegyzőkönyvbe ez került: „J. Foster botrányos viselkedését az váltotta ki, hogy zöld jelzésre várt, mert azt hitte, hogy közlekedési lámpa előtt várakozik.”

A paprikás krumpli egyébként kovászos uborkával a legjobb – úgyhogy jövő hónapban ismét berúghatunk.