Kislányom, te író leszel

Mit beszél ez a Margit? Hiszen az nem is úgy történt, tudhatná, hiszen együtt élték meg. Figyelmeztette is, mire Margit a homlokára csapott: hát persze, hiszen akkor már harmadik hete írt. És ennyi idő elegendő volt számára, hogy a valóság és a képzelet, az idő és a tér összemosódjék – és új valóság szülessen. A földi valóság irodalmivá alakuljon.

Margit pedig – Halász Margit – visszaballagott édesanyja házába, be a szobájába, az alakjai közé. És alig telt el néhány óra, ő ismét elvarázsolódott. Csak írt és írt. Amikor elülte magát, felállt, járt körbe, és olvasta a falra függesztett jegyzeteit, amit évközben gyűjtött. És amikor egy figurát teljesen beépített a művébe, húzta át. Azzal többet nem volt dolga. Mire véget ért a nyár, ő is elkészült a regényével.

Ilyen szigorú rend szerint telnek Margit évei. Tanév közben gyűjti az anyagot, jegyzetel, nyáron pedig visszavonul az írókunyhójába és alkot. Gyűjti az anyagot? Ez csak részben igaz. Igen, amikor indul a terézvárosi iskolába, ahol magyart tanít, és az utcán meglát valakit, megérzi benne a figurát. Vagy a tanítványaiban. Vagy a kollégáiban. A buszon, az utastársában.

Hol az igazság másik fele, hol talál még anyagot? Saját magában. Az emlékeiben. Gyermekkorában. A Debrecen közeli Újléta-Ligeten, a tanyán, ahol élete első tíz esztendejét töltötte. A pajtásaiban, akik hívták játszani, de ő egyik csoporthoz sem csatlakozott. Mert érezte, akkor a többiből kimaradna. Inkább választotta a kívülállást. Az író magányát, amely most is az övé.

Az irodalmi nyersanyag ott található önmagában. Amint az osztatlan osztályban itta a tanítója szavát, leste nagyobb társai feleletét. És ha azok nem tudták, jelentkezett, majd’ kiesett a padból. Mert nagyon meg akart felelni. A tanítójának, a szüleinek, mindenkinek.

De benne ragadt a szerelem emléke is. A váci fiú, akivel első látásra egymásba bolondultak. Akit követett a fővárosba, aki a férje lett, és akitől fia született. És akivel azóta szétváltak útjaik. Amit annyira nehezen viselt Margit, meg is betegítette magát. Egyik kivizsgálásról a másikra járt, egyik kórházból a másikba feküdt, az okot pedig senki sem találta. Egészen addig, míg meg nem érezte: ez nem az ő élete, ebbe ő bele is halhat.

Harang szólt a kórházi szobája közelében, a budapesti fasori református templom harangja. Ő pedig felkelt az ágyából és átlépte a templom küszöbét. Hiszen ez a lelkész ismer engem, ez rólam beszél, csodálkozott el. Élete megváltozott, nyugalomra lelt, szenvedése véget ért. De tudja, ez sem volt hiába, e nélkül szegényebb lenne. De nemcsak ő, hanem a művei is. Hiszen változhatott bármi is az életében, egyvalami bizonyosan nem. Író akart lenni.

Az út hosszú volt odáig. Mert írónak nem lehet tanulni semmilyen egyetemen. Nem mintha nem iparos mesterség volna. Is. Mert ha csak az, akkor csupán véletlen, hogy valaki jó asztalos lesz vagy jó író. Kell hozzá történet. Is. Mert ha csupán azon múlna, a postás is lehetne az, aki hallott valami érdekeset. Kell hozzá érzékenység. Is. Mert ha csak ez kellene, akkor a lélekbúvárok volnának a legjobb írók.

Mindez szükséges – de nem elégséges. A többletet kutatja Margit kitartással. Próbálta már 25 éves korában, amikor az első novelláját papírra vetette. Egyszer aztán vette a bátorságot és elküldte az egyik irodalmi folyóirat szerkesztőségébe. Jó lesz, kapta vissza a kéziratot, csak még valami hiányzik belőle. Küldte a következőt. Jó lesz, csak… A következőt. Jó lesz, csak… Ez kergette az őrületbe. Amikor látta, hogy kézirattal vastag boríték érkezik vissza, tudta, hogy jó lesz, csak… És tépte össze, dobta a papírkosárba. Este pedig szedte ki, ragasztgatta össze és dolgozott rajta tovább.

Ha valaki író akar lenni, legyen alázatos, tanulta a leckét. Ő pedig volt. Tíz év telt el, mire az első novellája megjelent. Azóta pedig hat kötete, köztük két regénye, forgatókönyve.

Új regényére készül most is. Nem, már nem az édesanyja házában – amióta ő elment, ott már nem tud írni. Keresi az új írókunyhót, és tudja, meg is fogja találni. Mert írnia kell, ezt megmondta neki az édesapja már tizenéves korában: kislányom, én író akartam lenni, nem lehettem, de te az leszel. És lett. Mert a sorsa alól senki sem bújhat ki.