Ebadta ebadó

Ezt írtuk 1961 augusztusában:
„Fiatal farkaskutya fekszik a járdán, az autóbusz megállójában. Meleg fényű, barna szeméből csak úgy sugárzik a hűség és a szomorúság. A járókelők megállnak mellette, időnként egész csoport ember veszi körül. Többen közülük barátkozással is próbálkoznak; a kutya eltűri a simogatásokat, de a felkínált élelmet nem fogadja el senkitől. Két mellső lábát előre nyújtva szinte mozdulatlanul fekszik, így várja vissza gazdáját, aki mielőtt felszállt a 23-as au¬tó­buszra, ráparancsolt: itt maradsz!

Kicsit sokáig elmarad a gazda, de ő kitart a parancs szerint hűséggel, türelmesen. Nem tudja szegény, hogy a gazdája már nem megy vissza érte. Azért hagyta ott, mert nem akarja kifizetni utána az évi ebadót. Nem ér meg a gazdájának évi 240 forintot. De ha tudná mindezt, akkor is teljesítené a parancsot. Akkor is várná vissza gazdáját, mint most, íme, már harmadik napja.”

Freili Lajosné pedig immár a jelenben, Ajkáról küldte levelét:
„Sokszor csalt könnyeket a szemembe a Kutyaposta, mert én is kutyás voltam és vagyok. Sok szegény embernek a kutya a vigasza, a társa, a mindene. Őt kellene megadóztatni?! Még ezt az örömet is elvenni? Mi soha nem nyaraltunk. Nem kirándultunk, nem iszunk és nem dohányzunk. Nincs ékszerem, 65 éves vagyok, ledolgoztam 36 évet.

A héten két kidobott cicát (anya és gyermeke) és egy gyönyörű, világos színű, dús szőrű kutyát találtam az erdőben. Aznap éjjel aludni sem tudtam. Szakadt az eső, és nekik nincs otthonuk. Másnap, az eső ellenére vittem nekik ennivalót, de már nem láttam őket. Itt, Ajkán, a Jókai elágazó környékén gyakran dobják ki a megunt állatokat.

A kutyát etetni kell és az oltás is drága. Én például 200 forintokat dobok be egy perselybe, amikor tudok, hogy összejöjjön az oltásra való. Az ember nem főz sokat, nem dob ki semmit, a kutyakaja meg drága. Tej? Hát az nem jut neki. De másoknak sem gyakran.

Muszáj mindenre adót kivetni? Hány megkínzott, kivert állat kell még, hogy emberséges megoldás szülessen? Az ivartalanítás egy vagyon! Én megcsináltattam a kislány kutyámnál, hogy ne kelljen elpusztítani az utódokat. Fillérenként raktam össze a pénzt. Cipőm, ruhám is olcsó tömegáru.

De a Dorka kutyám az életem, a boldogságom, szemem fénye. Ennyi szeretetet soha senkitől nem kaptam, pedig családos vagyok. Ne tessék egyetérteni azzal, hogy elvegyék ezt az örömöt is tőlünk…”

Próbálom.