Alkoholista vő

Itt a falunkban mindenki ismeri egymást, nincsenek nagy titkok. Eleinte az volt a legfőbb problémánk, hogy a fiú olyan családból származik, ahol generációkra visszamenőleg minden férfi ivott. Mind erős, nagydarab férfiak, dolgozni nagyon tudtak, de mind iszákos volt. Zolit ugyan mindig józannak láttuk, de mivel külsőleg-belsőleg az apját és nagyapját formázza, gyanakodtunk, hogy előbb-utóbb az ő útjukra tér. Sajnos nem is alaptalanul…

A lányunk sírt, hogy nem szabad valakit előítéletek alapján megítélni, ezért először hallgattunk. És elhallgattattuk magunkban a félelmet is. Dórink egyre szerelmesebb lett, megvolt az eljegyzés. Aztán, az esküvő előtt két héttel Zoli úgy berúgott, mint az állat. Azért írom így, mert úgy is viselkedett. Megpróbáltam lefújatni az esküvőt, de a lányom nem engedte, mert a fiú bocsánatot kért és mindent megígért.

Összeházasodtak. S azután már nem fogta vissza magát a vőnk. Egyre többet iszik, már ott tart, hogy csaknem minden hétvégén részeg. Ha eszméletlenre issza magát, annak örülni kell, mert akkor legalább alszik két napig. De ha magánál van, akkor ordít, csapkod, tör-zúz. Többször előfordult, hogy pofon vágta Dórit. Utána sírva kér bocsánatot és egy-két hétig normálisan viselkedik. És a bolond lányom mindig megbocsát, mert szereti. Most pedig gyermeket vár tőle. Szül egy ilyen embernek, remélve, hogy a gyerek majd megváltoztatja. Mi meg attól tartunk, egyre rosszabb lesz a helyzet. Könyörgünk neki, hogy költözzön haza. Én már idős vagyok, gyenge is, nem tudok szembeszállni a vőmmel…
Üdvözlettel: Pista bácsi

Kedves Pista bácsi!
Bizony, nem sok vigasztalót tudok mondani. Igaza van: ez a helyzet csak rosszabb lesz. Vegyük sorra, mit lehet tenni, ha egy asszonyt alkoholista férjjel vert meg a sors. Válni, elköltözni: nos, ezt Dóri láthatóan nem akarja. Elvonóra küldeni az iszákost: gondolom, ez itt fel sem merülhet. Rendőrség, bíróság: semmit nem lehet az asszony elszánása nélkül. Kívülálló meg nem értheti, hogy egy iszákos, durva férfit hogyan szerethet továbbra is a felesége. De sajnos itt erről van szó. Ez a fiatalasszony nem félelemből, hanem szerelemből fogadja el sanyarú sorsát. Most még csak magával szemben. De ahogy megszüli a gyermekét, már őt is kiteszi ennek. És ez már az ő felelőssége is. Hogy mit lehet tenni? Nem tudom. Remélni, hogy egyszer majd felnyílik a szeme… Addig is mindig legyen mellette a család, legyen kikre számítania.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes