Jó-e így a csipszadó?

Szív- és érrendszeri, cukor- és daganatos betegségek, magas vérnyomás: ezektől a kóroktól hullik a magyar már évtizedek óta. Mindez összefügg a táplálkozással és az életmóddal. Sokat dohányzunk, keveset mozgunk, nagykanállal sózzuk az ételt, és nem takarékoskodunk a zsiradékkal sem. Mindezek ellen akartak fellépni a jogalkotók.

Kezdetben úgy tűnt, hogy a gyorséttermi kosztra, a hamburgerre és a sült krumplira kívánnak népegészségügyi termékadót kivetni, viszont ez jogtechnikai szempontból „elbukott”. A jog ugyanis olyan, hogy, a látszatra is adva, valamiféle objektív feltételekhez kell kötni az adózást. Márpedig a hamburgert az egészségre ártalmas tulajdonságai felől nehéz úgy körülírni, hogy a leírás ne illeszkedjen éppolyan jól a közönséges házikolbászra vagy a császárszalonnára. A hamburger azért ártalmas az egészségre, mert zsíros, amint az a magyar léleknek kedves ételek többsége – így lett a hamburgeradóból csipszadó.

Végül aztán a nyár elején elfogadott népegészségügyi termékadó a sóval és a cukorral foglalkozik behatóan. A csipszadót a sós rágcsálnivalók és ételízesítők, a cukros üdítőitalok, a koffeintartalmú energiaitalok, valamint a csomagolt édességek után kell megfizetnie a termék első magyarországi értékesítőjének – ha a terméket idehaza gyártották, akkor a gyártónak, ha külföldről hozták be, akkor az importőrnek. A törvény megszabja, hogy ha egy termék egy bizonyos szintnél nagyobb arányban tartalmaz sót, cukrot, koffeint, akkor meg kell fizetni utána az adót, amit azonban már a késztermék mennyiségének függvényében határoznak meg. Például ha egy előrecsomagolt süteményben negyven százaléknál magasabb a cukortartalom, akkor kilónként száz forint termékadót kell utána befizetni.

Mindettől a törvény indokolása szerint két dolgot vár a jogalkotó: egyrészt a „népegészségügyileg nem hasznos termékek” drágulnak, ezért az emberek kevesebbet vesznek majd belőlük, másrészt az így befolyt összeget az egészségügybe csorgathatják vissza. Sok pénzt ettől az intézkedéstől az államkassza nem várhat, az optimista tervek szerint is évi harminc-negyven milliárd forintról lehet szó. Ugyanakkor a jogszabályt elemző Országos Kereskedelmi Szövetség szerint ennél jóval kisebb lehet az egész ügylet haszna: az adóval sújtott termékek forgalma csökkenni fog, s a különbség után nem fizet senki általános forgalmi adót sem.

A krónikásnak nincs kétsége afelől, hogy úgy kezdődött: adóztassuk meg az egészségtelen kaját, és akkor abból a pénzből gyógyítsuk meg a népet. Ez nagyon is jó ötletnek tűnt addig, amíg a jogalkotók azt gondolták, hogy a magyar ember a hamburgertől, a csipsztől meg a kólától olyan beteg. Csakhogy valaki menet közben megsúgta nekik, hogy a magyar ember a körömpörkölttől kap infarktust, a nagymama krémesétől lesz cukros, erei pedig paprikás kolbásztól meszesek. Magyar ember nem tud annyi csipszet venni magának, hogy attól legyen vérnyomásos, ellenben ha süt magának krumplit olajban, akkor ráborítja a sótartót, azt eszi a transzzsírral együtt – rák és infarktus versenyeznek, melyik ér előbb oda.
Ebből az következne, hogy akkor a sót, a zsiradékot meg a cukrot fogják megadóztatni. De a politikusnak valaki azt is megsúgja, hogy aki a császárszalonnát megadóztatja, az négy év múlva mehet vissza a balettba ugrálni. Zsír nélkül a magyar választó nem élhet, tehát a zsír egészséges. Mostantól a só kiváló dolog a kenyérben, a szalámiban, és igen, a hamburgerben is, ellenben kifejezetten káros a sajtos talléron. A koffein méreg az energiaitalban, de kávéban jöhet. Ha bezacskózzuk a szaloncukrot, akkor az csendes gyilkos; ugyanaz a szaloncukor kimérve ne¬mes táplálék.

Az ilyesmivel az a legnagyobb baj, hogy a választó egy idő után nem tudja a törvényeket komolyan venni. Talán ha egyszer tényleg arról szólna egy jogszabály, ami a deklarált célja, még el is érhetné.