Lecsós calvados

Ez köztudott. De az már kevésbé, hogy mi történt legutóbb! Legutóbb az történt, hogy Apa egy kisebb társaságnak főzött éppen lecsót, s mert nagylelkű, szívélyes, társasági ember ő, engedett némi bepillantást a titkok titkába.

Nem kellett volna! Ugyanis volt ott egy női személy, aki tüsténkedésével próbálta felhívni az iránta erősen lankatag figyelmet, és olyan hülye kérdésekkel bombázta Apát, hogy például segíthet-e? De a határozott és férfias nem után sem nyugodott: akkor meghámozom a paradicsomot, mondta végül. Mire felhorkantam: csak semmi cifrálkodás, a paradicsomot nem hámozzuk…

Jó, bólintott látszólag beletörődően, de elég volt félrefordulnom, hogy a társaság férfitagjainak bemutassam, hol rejtegetem a garázsban az unikumot, mire visszatértünk, ott állt csupaszra vetkeztetve és kicsumázva (!) a paradicsom. Mivel Apa három és fél évtizede házas, tulajdonképpen meg sem lepődött a női nem ármánykodásán. Inkább eszébe jutott egy kedves apróhirdetés, amelyben az állt: feleség kerestetik. Mire másnap száz levél érkezett, mindben ugyanaz: az enyémet viheti…

És akkor most jön a döbbenettel vegyes rettenet – csak erősebb idegzetűek olvassák tovább –: a hámozott paradicsommal sajnálatos módon jobb lett a lecsó, mint a hámozatlannal. Nem úszkáltak benne az összesodródott héjdarabkák, amelyeket mostanában már Apa is utált, s kirakott a tányér szélére; szóval, barátim, nem egy kövér hülyeség az a hámozás. Úgy látszik, öregszem vagy mi…

De nem is erről akartam szólni, hanem, hogy a közelgő ősz kapcsán megint eszembe jutott Papavaze – a rovat rajongóinak régi barátja –, aki egyszemélyes szabadságharcosként főzte/főzi a pálinkát. Nos, ilyenkorra már cefrévé lényegül át az addig vödörszám összehordott gyümölcs, amiben minden van, csak alma nincs. Mert a Papavaze szerint az almának nincs elég cukortartalma, hiába roskadoztak az almafáink, a vén tökéletlen megmakacsolta magát.

No, nem mintha az almaborra vágytunk volna, hanem, irodalmi felkészültségünket fitogtatva, egy kis calvadosra. Ugyebár nem kell emlékeztetnem Remarque kollégám néhány feledhetetlen örökbecsűjére – A Diadalív árnyékábanra, a Nyugaton a helyzet változatlanra például –, amelyekben kettőt sem kell lapozni, hogy valamelyik szereplő be ne nyomna egy pohárka calvadost. És hát tudvalevőleg a calvados almából, mégpedig almaborból készül – erre jön itt ez a műveletlen vénség, hogy márpedig őt nem érdekli az alma!

Mi több, egyéb olvasottságunk okán azt is tudjuk, hogy Normandiában, a calvados szülőhazájában a helyi erők szerint édes, keserédes, savanyú és keserű almákat kell felhasználni a tökéletes harmónia eléréséhez. Ezeket összedarálják – sajnálatos módon nem írják, hogy arrafelé ténykednek-e hámozó és csumázó asszonykák… –, ebből lesz a püré, amit kipréselnek, ez már az almabor maga, amiből a komolyabb alkoholisták kétszeri lepárlással elkészítik a calvadost. Az íze ekkor még elég nyers, ezért vagy két évre tölgyfahordóba zárják, úgy nyeri el tökéletes ízét. Megjegyzem, jobb is, hogy a Papavaze nem főz calvadost, mert ezt a két évet soha nem bírná kivárni. Megjegyzem: Apa se…

Az megvan, hogy a férj és a feleség ül a verandán, a férj calvadost kortyolgat, és azt mondja: annyira szeretlek. Ezt most te mondod, vagy a calvados mondatja? – kérdezi a feleség. Ezt most én mondom a calvadosnak…