A Cassoulet

Hogy kivédjük e förtelmes gyanúsítgatást, leghelyesebb fitogtatni gasztrokulturális fölényünket, vagy/és megtanulnunk franciául – esetleg mindkettővel próbálkozhatunk. Vagyis ilyenkor kissé felvonva szemöldökünket, azt mondjuk – szájunkba kevéske orrhangot illesztve –, hogy: „Dimanche sera le Cassoulet”; magyarul ez nagyjából így hangzik:

dimansszöralökászulé (így, egyben), és ami azt jelentené: vasárnap Cassoulet lesz… Jó, a Feleséget ilyenkor érdemes fellocsolni ájulásából – naná, hogy vízzel –, de azért őrizzük meg fölényünket és orrhangunkat, így szólván: el is felejtettem mondani, tudok franciául. Ami persze 35 évnyi együttélés után tényleg nem hangzik túl hihetően, de hát minek avassuk be a nőszemélyt abba, hogy számítógépünk rendelkezik mindenfajta fordító és helyes kiejtést tanító programokkal…
Ahogy a Feleség magához tér, és persze rögvest gyanakodni kezd, a leghelyesebb, ha eloldalgunk némi irodalmi és alkohológiai segédanyagért. Ami az irodalmat illeti, könnyű helyzetben vagyunk, ugyanis a magazinunkat is megjelentető cég rendelkezik egy könyvkiadóval, amely Évszakok konyhája címen állított össze egy szépséges albumot, s amelynek téli fejezetében ott található a Cassoulet-ról szóló recept is. Ami pedig az alkoholt illeti, nem jöhetünk zavarba, akár francia konyakról, akár francia borokról legyen szó…

Na most a Cassoulet – ezt persze nem kötjük a Feleség orrára – egy igazi parasztos étel, minden van és lehet benne, ami csak kell: bab, birka, sertés, esetleg liba, kacsa, kolbász, szalonna, hagyma – mintha csak itthon lennénk. Vagyis a Cassoulet egy bazi nagy adag babos hús, ami leginkább a magyar sóletre hajaz, vagyis nincs túl sok köze a finnyás francia baromságokhoz. Bár azért ott sem mindenki hülye, ennek a derék Cassouletnek nemcsak saját honlapja van (www.cassoulet.net), hanem turistaútja is (La Route des Cassoulets), amely Dél-Franciaországban, Toulouse-ból indul, majdnem a tengerpartig, Narbonne-ig tart, és az úton számtalan városkában lehet megkóstolni az egyre igazibb Cassoulet-kat, van fesztiválja, no meg van a Nagy Testvériség rendje, amely őrzi a minőséget és a hagyományt.
Mindenfajta városok versengenek tehát a legjobb Cassoulet-ért. Amiben egyetértenek, hogy a nemes étek nevét a főzőedényről, a cassole d’Issel-ről kapta. (Issel egy dél-francia kis falu, ahol a XIV. század óta fazekaskodnak, s az ottani cserépedény, a cassole lett a legautentikusabb a Cassoulet készítéséhez.) De ettől nem kell megijedni, az itthon kapható cserépedények éppúgy megteszik, mint az ottaniak.

Ha eddig eljutottunk, már nincs is más dolgunk, mint összerakni az edénybe kerülő anyagokat. A cserépedény legnagyobb erénye, hogy a hidegen beletett különféle alkatrészeket egyetlen műveletben főzi-süti egyformán puhává. A kezdők ezt egy kicsit elősegíthetik: a szárazbab épp úgy előfőzhető, mint a parasztkolbász, kicsit rásegíthetünk a bárányra, sertésre is némi elősütéssel. Amire figyeljünk: a fűszerezés – ebben a franciák tényleg nem kezdők. Tehát só, bors, sok (8-10 gerezd) fokhagyma, petrezselyem, kakukkfű, babér, szegfűbors, paradicsom, rányomhatunk fél lityi száraz fehérbort is, a vége felé szórjuk meg zsemlemorzsával, attól aranybarnára sül, s máris tálalhatjuk a Feleség megelégedésére a könnyű, franciás Cassoulet-t…

Az megvan, hogy a házaspár lefekvéshez készülődik, és a férj matatni kezd? Finoman cirógatja neje oldalát, aztán megérinti a derekát, lenyúl a combjához. Az asszony kéjesen dorombol: egy kicsit feljebb, egy kicsit lejjebb… Ám a férj abbahagyja a motoszkálást. Miért hagytad abba? – kérdi az asszony. Megtaláltam a távirányítót…