Boldogság karnyújtásnyira

Egyre jobban szorongatott a magány. Körülbelül egy éve próbáltam társat keresni, klubban, társkereső cégnél, apróhirdetésben. Az önök lapjában is hirdettem. Először kikötöttem, hogy a hölgy nem lehet ötvennél idősebb. Jelentkezett még harmincas is! No de ezeknek a hölgyeknek olyan igényeik voltak, hogy az állam is leesett. Az egyik kerek perec közölte, hogy a továbbiakban nem kíván dolgozni, tartsam el.

A másik nem akart hozzám jönni, de havi apanázs fejében rendelkezésemre állna barátnőként. Egy fiatalasszony szerint a minimum, hogy ráíratom a házamat. Amikor megválaszoltam, hogy az már a fiam nevén van, elvesztette az érdeklődését. Akkor feljebb emeltem a korhatárt.

Nekem amúgy nincsenek nagy igényeim. Legyen az asszony tiszta és rendes, mind magára, mind a házra. Főzzön jól, legyen kedves természetű, vidám. Nem túlzok, legalább hatvan-hetven nővel kerültem telefonos vagy levélkapcsolatba, egy tucatnyival személyesen is találkoztam, de egyik sem felelt meg az ízlésemnek. Amelyik pedáns volt, az hegyes nyelvű, keserű beszédű. Az egyik nagyon csinos, de ötvenéves korára még nem tanult meg főzni. A másiknak jó a természete, de négy gyereke van. És így tovább.

A nyár elején egyik nap összefutottam a feleségem régi barátnőjével a bevásárlóközpontban. A temetés óta ugyan nem találkoztunk, de mindig kedveltem, s legalább negyven éve ismerjük egymást. Leültünk egy kávéra. Neki is meséltem az eseteimet, sokat nevettünk, miféle nőkkel hozott össze a sors. „Hát így jártam, úgy látszik, nincs nekem való asszony” – sóhajtottam végül. Erre rám mosolygott: „Engem nem kérdeztél...” – mondta. És abban a pillanatban más szemmel néztem rá. Igaz, hogy az idén ő is betölti már a hatvanat, de csinos, kedves, jó a humora és még főzni is tud. Két hét múlva hozzám költözik, és ha a Jóisten is úgy akarja, karácsonykor megesküszünk. Hát ehhez mit szól?
Üdvözlettel: József

Kedves József!
Hát ehhez csak azt tudom szólni, hogy gratulálok és sok boldogságot kívánok! Hogy ilyen hosszan idéztem leveléből, annak az az oka, hogy tanulságot is látok a történetéből. Mégpedig azt, hogy sokszor máshol, messze keressük, ami pedig a közelünkben van, csak észre kell vennünk. No, ez nem nagy bölcsesség, de azért nem is elvetendő, igaz?
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes