Halálos szemérem

– Az ember azt várja egy „országos” elnevezésű intézménytől, hogy a hazai rákgyógyítás fellegvára legyen: amilyen gyógymód ma hazánkban létezik egy daganatos beteg számára, azt itt megkaphatja. Jogos az elvárás?
– Intézetünk Magyarország egyetlen átfogó rákcentruma, amely európai akkreditációval rendelkezik, és az alapító okiratban lefektetett kötelezettségünk a rákos betegek ellátása. Mindebből következően kétségkívül Magyarországon a legmagasabb szintű ellátást nyújtjuk. Ez több tényező szerencsés együttállásából adódik: a rákgyógyítás terén a legnagyobb tapasztalattal mi bírunk, ebből adódóan felkészültebb a személyzet, és igyekszünk lépést tartani a technikai fejlődéssel. Megjegyzem, ez utóbbi erősen pénzfüggő – és a vezetés felelőssége. A folyamatos fejlesztésre bizonyság, hogy jelenleg épp új sebészeti központ épül, amely számtalan meglepetéssel szolgál majd.

– Az „országos” azt is jelenti, hogy bárhonnan érkezők bekopoghatnak?
– Fájó pontomra tapintott rá! Az egészségügyet rövid időn belül többször igyekeztek átalakítani, és mindeközben torzult információk jutnak el a betegekhez. Az a lényeg, hogy az ellátási területünk teljes Magyarország, ide bárki jöhet: orvosi beutalóval vagy saját elhatározásából. Sajnos a hozzánk kerülők egy része az ország különböző területein, a betegellátás adott keretein belül ide-oda kallódik, és a rákkal szembeni küzdelemben rendkívül értékes idő telik el, mire vagy az orvos, vagy a beteg rájön: tovább kell menni, mert helyben nincs mód a megfelelő kezelésre.

– Álljunk meg egy pillanatra! Azt vehetjük alapállásnak, hogy egy beteg a legközelebbi kórházba kerül, és – pláne ha ilyen súlyos kórban szenved – hisz az orvosának, bízik a javasolt kezelési módban. Mégis, honnan tudná megítélni, hogy ott képesek-e megbirkózni az ő daganatával?!
– Máris egy másik problémába futottunk bele. Nagyon helyes, hogy a beteg bízik az orvosában, de akkor sem szabad „megspórolnia” a részletes informálódást. Tisztában kell lennie a betegségével, a számára leghatékonyabb kezelési móddal és azzal, hogy azt hol kaphatja meg. Kérdezni, kérdezni, kérdezni – és ha kétségek merülnek fel, érdemes másik szakvéleményt is kérni. Akár nálunk.

– Jól értem: egy beteg gyógyulási esélyei nagymértékben attól függnek, hogy ki és hol látja el?
– Így van. Hazai és nemzetközi tapasztalatok is alátámasztják, hogy a daganat fajtáján és súlyosságán kívül két tényező határozza meg, mi lesz a beteg távolabbi sorsa: az első orvos, akivel találkozik és kijelöli a következő lépést, valamint az intézmény, amely vállalkozik a kezelésére. Halkan jegyzem meg: az orvosok nem mindig korrektek a betegükkel szemben, segítő jó szándéktól vezérelve olykor túlvállalják magukat. A saját területemről mondok példát: ha a petefészek-daganatnál bizonyos jelek rosszindulatúságra utalnak, a kollégának csak akkor lenne szabad nekiállni a műtétnek, ha fel van készülve komplikáltabb, például a belekre is kiterjedő eset megoldására. Ha nem, inkább tovább kéne küldenie a beteget.

– Az OOI főigazgatója, Kásler Miklós professzor korábban azt nyilatkozta lapunknak, hogy a rákgyógyításban „elaprózódunk” – az országban inkább kevesebb helyen kellene kezelni a daganatos betegeket, de ott felkészültebben és magasabb színvonalon. Osztja a véleményét?
– Teljes mértékben! Megint csak a saját házam táját veszem alapul: a nőgyógyá­szati onkológia mint önálló szakma nem is létezik, ilyen szakvizsga nincs, miközben egy ilyen jellegű műtét során gyakran más szakma határait súroljuk, például hólyagból vágunk ki egy részt vagy béldarabokat varrunk össze. Szóval először is fel kellene mérni, hol és mi folyik az országban, aztán kijelölni azokat az intézményeket és személyeket, akik teljes körűen képesek a nőgyógyászati daganatfajták kezelésére, a megfelelő protokollok alkalmazására.

– Pár éve született egy rangsor, amely Európában az onkológiai intézetek hatásfokát vetette össze, és itt előkelő helyen végeztünk. Ezek szerint túlmisztifikáljuk, hogy „bezzeg külföldön”…
– Szakmailag nem jobbak az OOI-nél. Magyarországon kiemelkedő az orvosképzés, nem véletlenül várják tárt karokkal külföldön az orvosainkat. Ezek a külhoni tapasztalatszerzések azonban elsősorban az orvosok szakmai előrehaladását szolgálják: színesítik az életrajzukat, megtanulják a nyelvet, tágul a szemléletmódjuk, és nem utolsósorban anyagilag is jól járnak. Az osztály akkor profitál mindebből, ha a vezető felméri, az illető mit tanult kint és lehetővé teszi annak alkalmazását. Az is megéri, ha „csak” annyi szakmai trükköt ellesünk egymástól és hazahozzuk, hogyan lehet másként csomózni vagy az ollót tartani műtét közben.

– Önöknél maradt már el beavatkozás pénzhiány miatt?
– Nem utasítottunk el sem műtétet, sem kemo- vagy sugárkezelést emiatt. Jó hír, hogy például az én osztályomon nincs hosszú várólista, két-három héten belül biztosan sorra kerülnek a hozzánk forduló hölgyek. A rossz tapasztalat viszont az, hogy gyakorta kudarcba fulladt gyógyítási kísérletek után jutnak idáig a betegek.

– Az említett intézmény-orvos sorsdöntő feltételpárra visszaugorva: úgy érzem, a mérleg nyelve mintha a doktor felé billenne ki.
– Amikor korábban magam is fél évet Angliában töltöttem, láthattam, hogy a rendszer ott másként működik. Abban a tekintetben jobban, hogy a gyakorlati képzés szervezettebb és céltudatosabb, viszont személytelenebb az orvos-beteg kapcsolat, más műt és más végzi az utókezelést. Nálunk egészen másféle szemlélet uralkodik. Amikor ’85-ben idekerültem Szombathelyről, az akkori főnököm azt mondta: ha egy beteg hozzád kerül, neked kell meggyógyítanod; ha szükséges, egy életen át kezelned; és ha mégis a rák győz, el is kell temetned. Ez több mint munka. Ez egy bizalmi állapot.

– Hosszú percek óta kritizáljuk az orvosokat, intézményeket, miközben nekünk is megvan a saját sarunk: a népegészségügyi program keretében hiába hirdették meg az ingyenes méhnyakrákszűrést, csupán a behívott nők harminc százaléka jelent meg. Pedig tudvalévő, hogy a mellrák és a nőgyógyászati rákok egy része azzal a „hálás” tulajdonsággal rendelkezik, hogy szűrhető vagy legalábbis figyelmeztető tüneteket produkál.
– Ez is bizonyítja, nem lehet elégszer írni, beszélni a rákról, hogy az emberekkel megértessük: tegyenek magukért! A Szabad Föld olvasóinak ismeretében szeretném kiemelni a szeméremtestrákot, amely az idős nők gyógyítható betegsége. Mégis sokan, bár észlelik magukon az elváltozást, szégyenérzetből egyáltalán nem, vagy későn keresik meg az orvosukat. A másik említésre méltó a méhtest daganata. Ennek fajtái a legjóindulatúbbak közé tartoznak, és nagyrészt a menopauza idejére tehetők. A hölgyeknek ilyenkor élni kell a gyanúval és utánajárni, hátha nem csupán a változó kor tüneteit észlelik magukon, amit gyógyszerekkel próbálnak elnyomni. Tehát elsőként le kell vetkőzni a struccpolitikát. Csak akkor javulhatnak a túlélési esélyeink a rákkal szemben.