Kerítéshálós szerelem

Ebben pedig Borka viszi a prímet. Négy kemény éven át gyűjtött tapasztalataira támaszkodva, mindig előáll egy-egy történettel, kérdések özönét zúdítja Botondra, s próbálja erre-arra rávenni álmai tárgyát. A fél évvel fiatalabb fiúcskát egyszerre szédíti és taszítja az iránta érzett vonzalom olthatatlannak tetsző tüze: többnyire hallgat, aztán csodálkozva kérdez, de csupán ímmel-ámmal tesz ígéreteket. Nem szép tőle, mégis megesik, hogy Borka szóáradata kellős közepén sarkon fordul, hallótávolságon belül sürgős biciklizhetnékje támad, netán a hullahopp karikát kell a nyakán pörgetnie, vagy az anyu megszabta mennyiségű pemetefű cukorkát kunyerálja el a papától, hogy e kitérők után újból megközelítse a vágyakozó kedvest.

Botond tartózkodása teljességgel érthetetlen. Borka ugyanis a földkerekség leggyönyörűbb, legtalpraesettebb, legcserfesebb tündérboszorkánya, akibe korra, nemre, vallásra tekintet nélkül a széles környék valamennyi lakója beleesett. Nézése, mozgása, hangja külön-külön is igéző, egyesülve pedig a társasága utáni sóvárgás kiapadhatatlan forrása.

Persze Botondot sem hagyja teljesen hidegen az álomlányka lénye, de tisztába jött azzal, miszerint az ideális férfiszépség megtestesítőjeként ő az egyedüli teremtmény, aki Borka valós társául vehető számon messze e határban. S nem csupán rendkívül sármos férfijelölt, de már igen rafinált is: kitapasztalta, hogy nem kell futni a másik nem után, a közelébe keveredik az magától is.

A minap aztán súlyos összetűzés színterévé vált a kerítés egyik oldala. Nem tudni, mi okból, de Botond röpke negyedóra múltán máris visszakéredzkedett a túlsó térfélről. A nagypapák értetlenül pillantottak egymásra, aztán nem tehetvén mást, hamar lebonyolították az átadás-átvétel ceremóniáját. Kisvártatva felcsattant a csalódott Borka hangja, imígyen kiáltva fájdalmát a világba: – Hát hiába mondom neked, hogy én a te csajod vagyok, te meg az én pasim? Akkor már nem is vagyok szerelmes! – S ezzel a garázs sarkához baktatott, ahol keserves sírásra fakadt.

Botond kifürkészhetetlen tekintettel caplatott a kerítés mellett, ám bizonyára jócskán felzaklatta az eset, mert anélkül ment el a focilabda mellett, hogy szokásához híven egy szép egyenest rúgott volna bele, sőt a ház falának támasztott létrát is széles ívben kikerülte, pedig sosem mulasztaná el, hogy az engedélyezett első öt fokot megmássza. Útja végén nagyapja elé keveredett, s ráemelve szénfekete szemeit, kibökte:
– Papa, az szerelem, hogy amit a Borka mond, mindig azt kéne csinálnom?