Megtört a nőuralom!

Kepes András szinte napra pontosan hatvanhárom éve írja „saját” családregényét. Október 11. már csak születésnapja miatt is jeles időpont számára, és most ez idő tájt érkezik újabb két unokája, miközben első regénye is ekkor jelenik meg. S maradjunk még egy kicsit a családi szálaknál: András boldogan újságolja, hogy pár hónapja jött világra első fiúgyermeke, ami azért nagy szám, mert eddig „nőuralom” volt náluk. Három házasságból öt lány, és most végre itt egy legény.

Már kortyoljuk a kávénkat, mikor kollégám kissé elmélázik azon, felelőtlenség-e vagy sem a részéről ennyi idősen gyermeket vállalni. Mire a fiatalember érettségizik, ő már átlépi a nyolcvanadikat, legalábbis reméli, hogy egészségesen eljut odáig. Ilyesmin persze nem érdemes töprengeni, mivel már amúgy is többgenerációs a famíliája. Első unokája tizenkét esztendős, az ő fia négy hónapos, legnagyobb lánya harminchét, legkisebb pedig hatéves. Tovább ne is bonyolódjunk bele.

Ennél „követhetőbb” az egykori televíziós írói munkássága, hiszen könyvet már hetet írt, regényt viszont még csak egyet, a most kiadott Tövispuszta címűt. Bár, mondhatnánk, egész pályája során készült rá. Történeteket gyűjtött, a sajátjait, rokonaiét, barátjaiét, osztálytársaiét, ismerőseiét és másokét. Hajdanán vékonydongájú pesti srácként azért küldték vidékre a szülei, hogy szedjen fel pár kilót. Sikerült is összekapnia magát, mindazonáltal már akkor érdeklődéssel figyelte az embereket. Talán ők is ott rejtőznek valahol a regényben, melynek cselekménye két faluban játszódik. Tövispusztán nélkülözők élnek, Szentágostonban pedig tehetősebbek. Egy földbirtokos arisztokrata, egy szegényparaszt és egy zsidó boltos család sorsát követhetjük nyomon. Négy generáció örömei és bánatai sorjáznak az első világháborútól napjainkig.

„Eddig nem adatott meg, hogy főhőseim életét saját ízlésem és fantáziám szerint alakítsam, mivel újságíróként sosem fikciót írtam. Mindig történtekben láttam a világot, holott a világ nem kerek történetekből áll, az ember vetíti bele azokat. Most fordult a kocka, s végre kiélhettem magam! Előzetesen rengeteg történelmi témájú könyvet, naplót, családi feljegyzést olvastam, hogy végiggondolhassam száz évre visszamenőleg a múltunkat. Egybegyúrtam a figurákat, kiknek életútjuk nemegyszer írás közben is változott. Lehet rajtuk nevetni, máskor meg sírni” – taglalja az elbeszélés nehézségeit az újdonsült regényíró.

Aki valaha gyanútlanul elmesélte az életét a szerzőnek, az magára ismerhet valamelyik szereplőben, amint a „cselszövő” is felruházta saját jellemvonásaival egyik-másik regényalakját. Sokszor az élet a legnagyobb regényíró, de azért kellő fantáziával a valóság is kitalálható – állítja Kepes. Aztán fontosak a tárgyak is. Minden családban vannak hozzájuk kapcsolódó mesék, egy tulipános láda, egy koronás ezüstkanál, egy hanukai gyertyatartó bizony sokat elárul a múltból. Noha az író maga nem feltétlenül ragaszkodik kézzel fogható emlékekhez, a két és fél évig tartó történetformálása során mégis vulkánként törtek fel benne olyan históriák, melyek valamilyen nagybecsű tárgyhoz társulnak. Csomó minden nem is fért bele, tehát számíthatunk a folytatásra, egy újabb regényre.

„Írás közben rádöbbentem, hogy mi, magyarok nem tudjuk jól elmesélni az életünket. Mindenki a saját családja sérelmei, kudarcai alapján engedi át szűrőjén a történteket, nehezen éli bele magát mások sorsába, ezért majdhogynem képtelen az összehasonlításra, párhuzamok és arányok felállítására, a történelmi múltba való pontos elhelyezésről nem is beszélve. Csak reménykedem abban, hogy ez ügyben elérhetek valamit, s aki végigolvassa a regényemet, talán kialakul benne egy reálisabb és empatikusabb gondolkodásmód” – vázolja ideális olvasóinak alakját Kepes.