Isten nem teremt selejtet

– Ön állami gondozott volt, ami sokak számára felnőttkorukban is zsákutca. Hogyan sikerült ebből a „csávából” kimásznia?
– Szerencsés voltam. Az egyik nevelőm az intézeti évek alatt, életemben először olyan könyvet adott a kezembe, ami nem kötelező olvasmány. Egy másik sokat megtapasztaltatott velem a saját elfogadhatóságomról, érdemeimtől függetlenül. A harmadik kőkemény választás elé állított, éreztette velem, hogy döntenem kell magamtól, magamért, hogy ne kallódjak el. Persze rajtam is múlott, hogy jól döntöttem – de volt két-három személy az életemben, akik támogattak a küzdelmeim során. Érdekes módon egyikük sem olyan ember volt, akinek ezt kötelező lett volna csinálnia. Akiknek ez kötelessége volt, azok semmi pluszt nem adtak.

– Ön nem csak szerencsés, de sikeres is.
– A siker relatív dolog. Amikor az ágotásokkal próbáltuk meghatározni, mikor nevezhetjük sikeresnek a munkánkat, arra jutottunk, hogy akkor, ha a gondozottjaink nem élnek meg nagyobb nehézségeket, mint egy családban született gyerek. Jómagam ugyanolyan életet élek, mint bárki más. Van lakástörlesztő hitelem, nevelem a kisfiam.

– Az ön példája is bizonyság arra, hogy gyakran azokon a személyeken is múlik az életünk, akikkel összesodor a sorsunk…
– Jól látja. A gyermekvédelemben a legfontosabb szakma a gyerekfelügyelőé. Mindenki másnak – a lakásotthon vezetőjének, a szakmai vezetőnek, a főigazgatónak – az a dolga, hogy azt keresse, miben segíthet. Akik ott vannak a terepen a reményét kereső gyermekkel, azoknak van a vállán sok. Nekünk, vezetőknek meg olyan körülményeket kell teremteni, amelyek között ők sikeresek lehetnek. Ennek a rendszernek nem a feje vagyok, hanem a szolgája.

– Nem olyan rég a Szeged–csanádi Egyházmegye átvette működtetésre két megye gyermekvédelmi intézményrendszerét, és az Ágota Alapítványra bízta, amit ön teológushallgató korában alapított. Hogyan fogadta a civileket a hivatalos intézményrendszer?
– Kritikaként élték meg a segítő jelenlétet. Tizenhat év kellett ahhoz, hogy bebizonyítsuk: mi ezt nagyon komolyan gondoljuk. Volt, ahol a gatyánkat is ráköltöttük a gyerekek ennivalójára, és a táborok után meg kellett köszönnünk az intézményigazgatónak, hogy táboroztathattunk, ingyen dolgozhattunk, hogy élménymintákat, szeretetmintákat adhattunk ezeknek a gyerekeknek. Mondták, hogy szívesen.

– Mi volt a gond ezzel az intézményrendszerrel?
– Hogy szolgáltatott, felügyelt, és megragadt ezen a szinten. ’97 óta van egy kiváló feltételrendszert biztosító gyermekvédelmi törvényünk, Európa legjobbja, amelyben a kollégák a régi intézményrendszer szemléletmódja szerint dolgoztak, mert senki nem mutatta meg nekik, hogy lehetne másképp. Mind a mai napig elcsattan néha egy nyakleves. Ez tünet: a kolléga tehetetlen, ezért agresszív. Az arrogancia nem kopott ki a rendszerből. A felkészítésnek nem volt speciális szakterülete az, hogy miként foglalkozzunk ilyen gyerekekkel.

– Nem csodálom, hogy ezt kritikának vették… De mit tudtak önök ajánlani?
– Reményt. Mi nem azt mondjuk a gyereknek, hogy higgyél vakon és zuhanjál. Hanem azt, hogy gondold végig: vannak kapaszkodóid. Azt tapasztaltatjuk meg a gyerekkel, hogy ő az érdemeitől függetlenül szerethető, mert jó. Világosan kell látni, hogy a jóisten nem teremt selejtet. A jó minden gyerekben ott van. Amelyik nem veszi észre a magában rejlő jót, mert egy érzelmi analfabéta kolléga nem hívja fel erre a figyelmét, vagy egy szolgáltatói attitűddel nyolc órában rejtvényt fejtő kolléga nem mondja el neki – hála istennek egyre többen vannak, akik nem így gondolkodnak –, akkor nincs mibe belekapaszkodni.

– Mit ért szolgáltatói attitűd alatt?
– Ha bejön egy gyerek, nem az az első, hogy a házirendet bemagoltatom, aztán betartatom vele, hanem az, hogy megnyugtassam őt. Ez a gyermek sérült. Lehet, hogy szexuális zaklatás érte, lehet, hogy elküldték a szülei lopni. Lehet, hogy bilincsben hozták be, lehet, hogy bántották. Nem felügyeletre, hanem aktív gyógyításra szorul. Ezt nem lehet szolgáltatásként megtenni. Amikor a gyermek a legdurvább traumáját osztja meg velem, nem lehet megszakítani azzal, hogy most itt a vége, lejárt a munkaidőm.

– Egyre inkább csodálkozom, hogy egyáltalán beengedték önöket valahová. Kemény kritikát fogalmaz meg!
– Oda kellett figyelni a munkatársak érzékenységére is. Nem lehetett azt mondani, hogy itt vagyok a lelkesedésemmel, a hitelességemmel, az érintettségemmel, ergo: én tudom a tutit. Tudom, min mennek keresztül a gyerekek. Ezért tudom értékelni a segítségadás lehetőségét. De a családban felnőtt kollégának – aki tizenöt éve kőkemény küzdelmeket él meg a munkája során, és kiégés közeli állapotban van – a hozzáállásbeli tisztességét nem vonhatom kétségbe. Azt viszont látom, hogy amilyen állapotban ezek a gyerekek kikerülnek az intézményrendszerből, az tünet: a szakma, a hivatásunk, a társadalom tünete. És ebből egyértelműen látszik, hogy változtatni kell a hozzáálláson. Ezt próbáltuk elérni az Ágotával. Évi 400 és 600 közötti programot valósítottunk meg, 300 önkéntessel, mintegy 200 gyerek- és lakásotthonban. Fel kellett ismernünk, hogy ez nem elég. Segíteni kell a kollégáknak is abban, miként válhatnak érzékenyebbé a gyerekek valóságára, miként tudnak jobban a segítségükre lenni. Így született meg a majd’ négy évig tartó állapotfelmérő kutatás, és aztán, amikor láttuk, mi fán terem egy ilyen csemete, végiggondoltuk, hogy mivel csalogathatjuk le a fáról… Kidolgoztunk egy nevelő-terápiás módszert, a KÁSZPEM-et (Kothencz-féle ÁGOTA Szenzitív Pedagogikoterá­piás Módszer), ezt most már tanítják idehaza és külföldön is. Az elmúlt időszakban ezerkétszáz kollégát tudtunk elgondolkoztatni, (jelentős hányaduk) nyitott az attitűdváltásra.

– Én azt gondolom, hogy a jó szándék a régi intézményrendszerben is megvolt, de egy kiégett, alulfizetett ember nem tud szeretetet, önbecsülést adni.
– Egyetértek. De a kiégett embereket el kell küldeni pihenni. Erre eddig nem fordítottak kellő figyelmet. A KÁSZPEM-nek van tizenhárom specializációja, kettő csak ezzel foglalkozik. Tavalyelőtt történt, valahol a Dunántúlon tartottunk képzést. Utána felhívott minket egy kolléga, hálálkodva, hogy felmondott. Nem értettem. Elmagyarázta: felismerte, hogy azzal tud adni a gyerekeknek, ha most eljön onnan. Mert bántotta őket, és rájött, hogy ő ezzel rombol. Most keres olyan munkát, amiben regenerálódhat, összekaphatja ma¬gát, aztán szeretne visszamenni. Szokták mondani, hogy a mi szakmánkban az ember a személyiségével dolgozik, de hogy hogyan, arról sokáig nem esett szó. A mi képzési rendszerünkben csak erről van szó. Tízből nyolc esetben nagyon jó dolgok jönnek ki. Vagy az illető elhagyja a pályát.

– Az egyház nevezte ki önt intézményvezetővé. Nem fél, hogy esetleg beskatulyázzák a politika egyik térfelére?
– Én többet nézek ki az akármilyen ideológiai beállítottságú közszereplőkből, mintsem hogy pártpreferenciától tegyék függővé, a gyerek szükséglete milyen színű. Az állandó. Nekem ebben kell minden eszközzel a gyerek rendelkezésére állnom. Én ezt csináltam, amikor baloldali kormány volt, és ezt teszem a jobboldali kormányzás idején is. Hogy épp milyen munkakörben, intézményvezetőként vagy a civil szférában, az teljesen mindegy.