Kutyaagresszió a Kutyapostás szemével

A dominanciát, vagyis magát a jelenséget természetesen nem vitatja a Kutyapostás, hiszen azt mindenki tapasztalhatja. Vannak kisebb és vannak nagyobb kutyák, s ezt a tényt, az ebből fakadó előnyöket, legyen szó akár evésről, akár párzásról, nagyjából minden érdekelt tudomásul veszi. Még a kicsik is, hiszen ha nem így lenne, akkor ugyebár csak a nagy kutyák maradnának életben…

Vitám csak abban áll, hogy nem hiszem, kialakulhat-e ilyesfajta agresszió ember és kutyája között, vagy¬is nem hiszek az ez ellen javallt „falkavezérség” intézményében. Nézzük meg a farkasősöket: ott hogyan történik mindez? A farkasoknál a „falka” egy szülőpárból és utódaikból áll. Nincs vezér, a pár tagjai nem harcolnak egymással, hanem együttműködnek, a kölykök sem vetélkednek a szülőkkel, hanem tanulnak tőlük. Ivarérés után aztán az utódok elindulnak, hogy megalapítsák saját falkájukat. A kutyák élete ugyanígy kezdődik, a különbség, hogy az ember neveli fel őket, és önszántukból soha nem hagynának el bennünket. Vagyis, normális esetben nem jöhet létre közöttük a dominancia vitája. Ezzel szemben állnak a „falkavezérség” hívei, akik olyasmiket tanítanak, hogy például mi menjünk ki először az ajtón, és ne a kutya, meg hogy a kutya az asztalról ne kapjon falatokat, soha nem alhat az ágyunkban, s egyáltalán: egész napját és életét mi dirigáljuk, miközben a legtöbb kutyának eszébe sem jut falkavezérnek lenni, ám ha rendszeresen lenyomják a földre, megalázzák, biztosan neurotikussá teszik.

Ha azonban ilyen-olyan okokból mégis úgy érezzük, hogy a kutyánk a fejünkre nőtt, és ráadásul ezt morgással, rosszabb esetben harapással is kifejezi, akkor ez ellen mindenképpen tennünk kell. Ilyesmi előfordulhat a rossz, elhanyagolt nevelés következtében, akkor, ha egy talált, utcáról felszedett, elvadult kutyát próbálunk befogadni, és sajnos leggyakrabban akkor, ha újszülött kisgyerek érkezik a családba. Mert azt viszont tudjuk, hogy a kutyák egyfajta rangsort feltétlenül kialakítanak, s a „szerzett jogaikat”, legyen az akár fekvőhely, akár saját játék, a tányér, őrzik. A csetlő-botló kétlábú erről mit sem tud, nem tiszteli a kutya territóriumát, sőt ha tapasztalja, hogy az valamiért számára tilos terület, hát annál inkább érdekes. Kutyáéknál ezt egy morgással, egy lökéssel, olykor harapással oldják meg, mindez egy kisbaba számára akár életveszélyes is lehet.

A hogyan továbbról – ismét csak türelmüket kérve – a jövő héten olvashatnak.