Ismeri a szandi mandit?

– Mondhatni, rosszkor, nehéz korban született…
– A két háború közötti világválság végébe, szüleim külső-kőbányai otthonába, a tisztes szegénységbe – de nincs okom panaszra, mégis felragyogott a szerencsecsillagom. A porcelángyár mellett laktunk, édesapám ott dolgozott. Kisgyerekként a barátaimmal rengeteget csatangoltunk csillék és kemencék között a gyárudvaron. Ez a világ beleivódik felfedezőjébe, terelgeti lépteit, bármikor megidézhető. Még iskolás sem voltam, mikor szüleim kedvtelésének haszonélvezőjévé váltam: minden hétvégén moziba mentünk. A filmekből semmire sem emlékszem, csak arra, hogy a bal és jobb oldali széksorok közti folyosón fel s alá bóklászom, afféle botcsinálta operatőrként nézek a vászonra, ahol egyszer ijesztően közelről, máskor meg fényévnyi távolról vehető szemügyre minden. Hazafelé úton képekben villódzó történetet fundáltam ki, és persze belekomponáltam magamat. Azt a vékony, copfos, mitugrász lánykát tízévesen engedték el először egyedül moziba: átvágtam a kukoricáson, villamosra kapaszkodtam, a nézőtéren befészkelődtem a leghátsó sorba.

– Könnyen megtalálta a saját útját?
– Ezt nem mondhatom. 1950-ben érettségiztem, az orvosit céloztam meg, szóba sem álltak velem, de magyar–német szakra felvettek. Alig telt el néhány hét, meguntam, mit mondott erről Zsdanov, mit írt arról Sztálin, irodalom meg sehol. Angolosan távoztam. Volt osztálytársaim maguk közé, a Műszaki Egyetemre kapacitáltak. Átiratkoztam, de hamar kiderült, hogy sosem leszek gépészmérnök. A szüleim kissé aggódva figyelték a vitustáncomat, művezető apám bevitt a gyárba, bérelszámoló lettem. Tanulni akartam, biztattak, főkönyvelő is lehet belőlem, aztán szóltak, hogy a népgazdaságnak vegyészmérnökre van szüksége. A felvételin megfeleltem, nem volt pofám otthagyni, elvégeztem. A kispesti textilgyárban, alig huszonnégy évesen, három műszakban álltam a sarat. Az éjszakai nyolc óra kimerített, de főnökként izgalmas kapcsolatok, szerelmi drámák akaratlan tanújává váltam. Időközben férjhez mentem Böszörményi Gézához, akit később legfontosabb alkotótársamként is szerethettem.

– Mindezek után hogy jutott eszébe filmesnek jelentkezni?
– 1960 derekán Géza újságkivágást mutatott: a filmművészeti főiskola pótfelvételit hirdetett diplomásoknak, kisfilmrendezői szakra. A tizenegy helyből kilenc már betelt, a maradék kettőre jelentkeztünk vagy hatszázan. Hónapokig tartott a válogatás, írtunk elbeszélést, számot adtunk a műveltségünkről. Az utolsó körre hárman maradtunk: a szintén vegyészmérnök Simó Sándor, egy meteorológus fiú és én. Herskó János, leendő osztályfőnökünk félrehívott: „Gyarmathy, felvenné magát a főiskolára?” Ekkor már terhes voltam Zsuzsa lányommal, szédelegtem, mint a lakodalmas macska, de hamar rávágtam: „Tanár úr, nem venném fel magamat, de mivel rólam van szó, természetesen igen.” Mámoros évekre emlékszem. Tíz osztálytársam között akadt orvos, képzőművész, bölcsész, építész. 58 másodperc című diplomakisfilmemet jól fogadták. Herskó a végzetteket bevitte a filmgyárba, státusba, ami nagy szó volt! A tűz körül rengeteget tanultunk, saját filmre negyedikként kaptam esélyt. Nem unja még a szerencsémet? A ’68-as Üzenet egyórás dokumentumfilm, állami gondozottakról szól: azt firtattam, szüleik álmodnak-e „lepasszolt” gyerekeikről?

– Merészen választott témát az első nagyjátékfilmjéhez…
– Egy évvel később az Ismeri a szandi mandit? halálfélelemben forgattam, mert végre tudatosult bennem, hogy ami a celluloidszalagra kerül, azt többé kivakarni nem lehet. Géza, aki addigra szintén elvégezte a filmrendezői szakot, rengeteget segített. A történet a kádári kiegyezés korában játszódik. Soha annyi dalárda, színjátszó kör, beatzenekar nem működött – csak éppen a politika volt tabu. A filmbeli vegyi üzemben az idős portás kapálással üti agyon az időt, a férfiak a lányokat kukkolják, a főmérnök legfőképpen a hajó­modellversenyre készülődik. S teljesen rendben lévő, hogy szinte senki sem tudja, mi folyik a gyárat behálózó csövekben. A közönség szerette a filmet, a kultúrhatalom már kevésbé, de így is sokfelé eljutott. Schütz Ila Sztankayval itt kezdte páros pályafutását. Ila helyett egy éppen felragyogó dalénekesnő-csillagot protezsáltak, de a próbafelvételeken győzött a tehetség. Herskó nemsokára emigrált, szétszakadt a védőháló. Az osztálytársaim közül ki honnan kapott egy mosolyt, abba a filmstúdióba igazolt; én Bacsó Péterébe kerültem.

– A dokumentumfilmjei nem maradtak visszhang nélkül! Mit hozott önnek a külföldi elismerés?
– A postásokról készített Tisztelt cím! díjat nyert a krakkói fesztiválon, ahol a vetítések után a zsűri felült a színpadra, a közönség füle hallatára vitatta meg a látottakat és szavazott az elismerésekről. Ennek köszönhettem, hogy meghívtak a nem sokkal az iráni sah bukása előtt megtartott teheráni filmfesztiválra. Vetítések és ceremóniák között egyik nap Persepolisba, a birodalom régi fővárosába kirándultunk. A buszon mellém ült a már világhírű Jiří Menzel azzal, hogy ő ismer engem. Mondtam, téved, de erősködött, hát beletörődtem. Attól fogva együtt mászkáltunk mindenfelé. A legvégén kiböktem: nemsokára indulok két új filmmel – szinte egyszerre készült a Minden szerdán és a Koportos –, és megkérdeztem, van-e kedve játszani benne. Meglepetésemre azt mondta, két-két napra ráérne. Az elsőhöz hétvégén jött, kértem, hozzon magával egy öltönyt, abban fog játszani. Holtfáradtan érkezett, a filmgyári díszlettárban két-három órát aludt egy kanapén, addig lefordítottuk a szerepét.

– Nem volt sok egyszerre két forgatás, nőként, feleségként, édesanyaként?
– Vitt a lendület! Hétköznap a Minden szerdánt forgattam, szombat-vasárnap pedig a Koportoshoz a szereplők és helyszínek keresésekor szinte valamennyi nyírségi putriban megfordultam. Nem műtermi film készült, Jiřível térdig jártunk a sárban. A címszerepre Rostás Mihályban nem csupán valódi, de igaz embert találtam. Kevéssé ismerte a betűt, felolvastuk neki a forgatókönyv soros részletét, őstehetséggel tette a dolgát. A legfárasztóbb jelenetek után így szólt: „Lívia, ha gondolja, megcsinálom még egyszer.” Azt hiszem, ez a legjobb filmem.

– A legnagyobb visszhangot kiváltó dokumentumfilmet az ötvenes évek recski munkatáboráról – diktatúra a diktatúrában – készítette.
– Férjem is a tábor foglya volt, nehezen álltam kötélnek, ám a végére betöltötte a szívemet. Évekig jártuk a környéket, bekopogtam rengeteg ajtón, aki csak szóba állt velünk, mindenkivel beszéltem. A volt államvédelmisek közül sokan arra a vidékre házasodtak, beilleszkedtek, harminc esztendő törölgette ki az emlékeikből azokat az éveket. Sokan feljelentettek, de nem érdekelt, a filmet 1989 elején mutatták be.

– A legendás angol színésznő, Rita Tushingham hogyan került képbe?
– 1990-ben meghívtak Berlinbe, a filmfesztivál zsűrijébe, csupa világnagyság volt benne és én. Ritával ott ismerkedtem össze, lecsaptam rá. A csalás gyönyöre filmem forgatókönyvét még az előző évben elfogadták; arról szól, hogy a maffia nálunk miként jelenik meg, először a vendéglátóiparban. Ám „közbeszólt” a rendszerváltozás, a beígért büdzsé lement a harmadára. Majd megőrültem: megszereztem egy csodás londoni színésznőt, leszerződött a stáb, rávaló meg alig, lehetetlen, hogy a munkatársaim ne kapják meg a pénzüket. A forgatáson éppen csak elhangzott a „vége, csapó”, s már csupán a hűlt helyemet látták, mert rohantam kunyerálni fűtől-fától. Jöttek a lerázások, elutasító levelek, napról napra éltünk, csúsztunk a filmmel, szörnyű volt. Remélem, a nézők ebből semmit sem vettek észre.

– Ön ebben az új évezredben sem igen pihent. Szeretne még valamiről filmet csinálni?
– Nem sírom tele Szűz Mária kötényét, csak kimondom: futásomat elvégeztem.