Nincs helye a Bibliában

Mielőtt a felvetett kérdésekre keresnénk a válaszokat, érdemes néhány mondatot vesztegetni arra is, ki volt valójában Barnabás. Nevével először az apostolok cselekedeteiről szóló könyvben találkozunk. Nem tartozott Jézus legszűkebb tanítványi köréhez, vagyis a 12 apostol közé, ám az ő tanításai szerint élt. Vagyonát pénzzé tette és elvitte az apostolokhoz, hogy osszák szét a szegények között. De talán ennél is jelentősebb érdeme, hogy ő volt az, aki a keresztényeket korábban üldöző, ám a damaszkuszi úton megtérő Sault – akit Pál apostol néven ismert meg a világ – bemutatta a tanítványoknak és bizalmat kért számára. Barnabás volt Pál apostol előtt és mellett az egyik első hittérítő. A zsidók többségének felfogásával szemben vallotta: nemcsak a választott nép tagjai lehetnek Isten gyermekei, hanem pogányok is. El is kísérte Pál apostolt a három missziói útja közül az elsőre, amelynek során Cipruson keresztül egészen Kis-Ázsiáig jutott.

A két misszionárius útja később szétvált, Barnabás ismét szülőföldjére, Ciprusra indult, ahol valószínűleg megkövezték, vagyis vértanúhalált halt. A legenda szerint sírját később megtalálták, mellkasán legkedvesebb evan¬gé¬liu¬mával, amely Márktól származik.

Már csak ezért is kell kétkedéssel fogadnunk, hogy ő maga is írt volna evangéliumot. Az apostolok cselekedeteiről szóló könyv egyébként sem említi, hogy önálló szerzői munkába fogott. Vélhetően fontosabbnak tartotta a Jézusról szóló örömhír – görög szóval: euangelion – hirdetését a pogányok között, mint hogy leírja azt, amit előtte már többen. Most mégis előkerült egy Barnabásnak tulajdonított evangélium, amely azonban bizonyosan nem lesz a Szentírás része. Miért vagyok ebben annyira biztos? Miért ne kerülhetne elő olyan írás, amelyet az egyház mértékadónak ismer el? S ezzel le is írtam a kulcsszót: mértékadó. Írhatnék zsinórmértéket, idegen szóval kánont is. Vagyis olyan könyveket, amelyeket az egyház kanonizált.

De mi a mérték, vagyis mi az, ami bekerülhetett a Bibliába, s mi az, ami nem? A keresztény hit szerint azok a könyvek kerültek be, amelyeket Isten ihletett az ő Szentlelke által, felhasználva a kiválasztottjait, akik papírra, pontosabban pergamenre vetették azokat.

Igen ám, de honnan tudhatjuk, hogy melyek ezek, hiszen számos, Biblián kívüli keresztény írás született már a legkorábbi egyház történetében is? A kanonizáció több évszázados folyamata 382-ben, a Rómában tartott zsinaton záródott le. Ekkor véglegesítődött, hogy a keresztények mértékadó könyve, a Biblia egyrészt tartalmazza a zsidók által is kanonizált könyveket, amit még megtoldottak 7 írással, sőt az ortodox keresztény egyházak további öttel – ez az Ószövetség –, valamint az Újszövetségbe felvett 27 könyvvel. Fontos kritérium volt, hogy nem keletkezhettek később, mint hogy az utolsó apostol, János meghalt – vagyis Krisztus után száz körül. A feltétel érthető: ezek a szerzők lehettek közvetlenül kapcsolatban Jézussal.

Azon ne csodálkozzunk, hogy a protestánsok Bibliája rövidebb. Luther Márton ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy az Ószövetség könyvei közé csak azok tartozzanak, amelyeket a zsidók is mértékadónak tartanak, vagyis az ő kánonjuknak is része. A reformátornak kétségei voltak az újszövetségi Jakab levelével kapcsolatban is, mivel az ellenkezett teológiai felfogásával, amelynek középpontjában Pál apostol tanítása állt.

És mi a helyzet a többi könyvvel, amelyek nem feleltek meg a mércének, vagyis kimaradtak a Szentírásból? Ezek az úgynevezett apokrif iratok. A görög szó elrejtettet jelent, olyant, amelyet sem a zsinagógában, sem a keresztény templomokban nem szabad felolvasni.

Az se zavarjon meg bennünket, hogy számtalan egyéb evangéliumot ismerünk, méghozzá olyanokat, amelyek szerzőjeként valamelyik apostol – Fülöp, Péter, Tamás – szerepel, mégsem részei a Bibliának. Sőt ismert egy Jézusnak tulajdonított levél, amelyet egyenesen Mezopotámia királyához intézett. De hiába keressük Pál apostol Senecához írt levelét is a Bibliában. Cselekedetek könyvéből is több született, amely fölé András vagy Tádé apostolok nevét biggyesztették. Nem beszélve a számos látomásról, amelyek közül csak Jánosé került a könyvek gyűjteményébe. Mindezek azonban hiába viselik szerzőként valamelyik apostol – vagy magának Jézusnak – a nevét, valójában később keletkeztek.

Honnan tudjuk ezt? A tartalmából. Azok ugyanis nem illenek bele abba a teológiai nézetrendszerbe, amelyet a keresztények magukénak vallanak azon írások alapján, amelyek azok tollából keletkeztek, akiknek még közvetlen kapcsolata volt Jézussal. És ez hibádzik Barnabás evangéliumában is.

Az iromány létezéséről korábban is tudtak a teológusok. A legkorábbi utalás a XIV. századból ismert. Eszerint az eredeti kézirat a mai Spanyolország területén volt megtalálható. Vagyis Európának azon a felén, amelynek egy része abban az időben az iszlám befolyása alatt állt. Akárcsak Ciprus északi, törökök által uralt része, ahol az irat előkerült. Az 52 oldalas, színes képekkel illusztrált kézirat Jézus anyanyelvén, arámiul íródott. A jelentések szerint 2000-ben egy műkincscsempészek elleni razzia során foglalta le a rendőrség, s most átadták az ankarai Néprajzi Múzeumnak.

A kutatók egy része már ránézésre hamisítványnak minősítette Barnabás levelét, vagyis még azelőtt, hogy megismerte volna a tartalmát. Miért a magabiztosságuk? Azért, mert a most fellelt iratot bőrre rótták, aranybetűkkel, márpedig ez a pergamenen megörökített evangéliumokra nem jellemző. Ha pedig a szövegbe olvasunk, még inkább kilóg a lóláb – vérmesebb hitvitázók szerint az ördög patája. A kéz¬irat ugyanis Jézust nem Isten fiaként említi, hanem prófétaként, vagyis közönséges emberként. Ez még csak hagyján, mert bár ellenkezik a kereszténység ma elfogadott tanításával, de az ókorban létezett olyan felfogás, amely ezt hirdette. A most közzétett irat azonban továbbmegy ennél: Jézus egy nálánál is nagyobb próféta eljövetelét jövendöli. Ilyen prófétát pedig egyet ismer a vallástörténet: Mohamedet, az iszlám alapítóját.

A kereszténység teológiájával mindez alapjaiban ellenkezik. Eszerint ugyanis Jézus Isten fia, akivel az ószövetségi jövendölések beteljesedtek, utána már próféták sem születnek. Az iszlám tudósok egyébként gyakran érvelnek azzal, hogy a Biblia könyvei önkényesen lettek összeválogatva, azok az írások, amelyek a később érkező prófétára utalnak, egyszerűen hiányoznak belőle.

Ezért van jelentősége, hogy iszlám ország területén találták meg. Ez ugyanis nem keresztény evangélium, hanem vélhetően egy keresztény hitről iszlámra áttért szerző műve, aki Krisztus halála után több száz évvel, Mohamed fellépésének idején igyekezett igazolni az új próféta működését.

Ha az evangélium valóban Barnabástól, Pál apostol barátjától származott volna, aligha emlékezett volna meg róla az apostolok cselekedeteiről szóló könyv olyan rokonszenvvel, mint ahogy azt teszi. Ettől függetlenül a most előkerült könyv ritka, vallástörténeti érdekesség, amelyet érdemes tanulmányozni – és a helyére tenni az ókori iratok között.