Százból három alkalmas

Dédiszitter: szigorúan védett név egész Kelet-Közép-Európában, mely egy nagymama, pontosabban dédnagymama tiszteletére született. Farkas Ági nagymamája másfél évtizede, a hetedik agyvérzése után ágynak dőlt. Áginak mi sem volt természetesebb, mint hogy ugyanolyan szeretettel gondoskodjon a nagyszülőjéről, ahogyan az valaha őróla. Ági akkoriban rendezvényszervezőként dolgozott, aludni is alig maradt ideje. A dédunokák is lelkiismeretesen beszálltak az ápolásba, de napjuk túlnyomó részét lekötötte az iskola.

– Próbáltam keresni valakit, aki időnként felügyel a dédire pár órát, de nem találtam. Viszont egyre több olyan emberrel találkoztam, aki hasonló cipőben járt. Láttam, mekkora az igény egy olyan szolgáltatásra, ahol nem is annyira az idősek ápolása, mint inkább a felügyelete lenne az elsődleges feladat – emlékszik vissza az első „lökésre” az 57 éves Farkas Ági.
E felismerést követően belevetette magát a feladatokba. Mivel alapos ember, csaknem hét évébe telt, mire elmondhatta: – Végigjártam sok száz gondozási és ápolási intézményt, napközi és idősotthont; beleástam magam az összes létező szakirodalomba – elindíthattuk hát a Dédiszitter családi vállalkozást.

– Rengetegen keresnek bennünket: vannak, akik csupán társalkodónőre vágynak, mások 24 órás felügyeletet igényelnek. Ebben ben¬ne van a bevásárlás, a séta a parkban, de takarítást és főzést is vállalunk. Egyeseket orvoshoz vagy színházba kell kísérni, mások azt kérik, hogy a gondozó utazzon el velük pár napra. Persze ez utóbbi a ritkább, de ami biztos: nagy bizalom kell ahhoz, hogy egy idős ember beengedjen valakit az otthonába. Egyre több a gyermektelen gondozottunk, s gyakran tapasztaljuk, hogy ha vannak is hozzátartozók, hiába szeretnék, nincs idejük gondoskodni az idős családtagról. Nagyon szomorú történetekkel is találkozunk. Előfordult, hogy telefonáltam a négyutcányira lakó gyereknek, jöjjön elbúcsúzni az édesanyjától, mert haldoklik. Azt mondta, nem ér rá. Máskor becsöngettünk egy idős nénihez, mert a fia telefonált, hogy nézzünk be hozzá. Kabátban ült a hideg konyhában, a nyugdíjából ugyanis nem futotta fűtésre. De még ennivalóra sem, mindössze egy kis ropit találtam a szekrényében – meséli Farkas Ági, s hozzáteszi: egy-egy ilyen élményt nem lehet kitörölni az emlékezetből.

Szigorú szűrőn esik át, aki a Dédiszitternél szeretne dolgozni. Leginkább ápolónők és nővérek jelentkeznek, száz próbálkozóból azonban alig hárman felelnek meg a kívánalmaknak. A vizsgáztatásban Ági segítsége a 70 éves Kelemenné Gizi néni, aki 35 évig dolgozott nővérként a Fővárosi Baleseti Intézetben. Pár perc alatt átlátja, ki alkalmas a feladatra:
– A vizsga szóbeli része után próbababán kell bemutatni a fürdetést, a pelenkázást. Az alkalmasnak talált jelölteket elkísérjük a gondozotthoz. Sokan ott buknak el, hogy a valóságban már nem tudják alkalmazni a tanultakat – mondja Gizi néni, aki szerencsés helyzetben van, mert a lányára és az unokájára mindig számíthat.

Hihetetlen, de a gondozók alig három százaléka férfi. Hiába akad köztük is sok elhivatott, a gondoskodást hajlamosak vagyunk leginkább a nőkhöz kötni. – Tartozzanak bármelyik nemhez is, kollégáink kitűnően végzik a dolgukat – összegez Farkas Ági. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Dédiszitter 2007-től a kanadai központú Nemzetközi Nagyiszolgálat magyarországi képviselete.