Egy szál ruhában menekültek

Néhány pofon még belefér – sokan gondolják így. Ha asszonyverésről van szó, hazánkban engedékenyebb a közhangulat, mint más európai országokban. Valami mégis változik: százezer aláírás támogatta a minap beadott népi kezdeményezést, amely azt kéri a parlamenttől: önálló törvényi tényállásként büntessék a családon belüli erőszakot. Kevesebb lenne a bántalmazás, a gyilkosság.

Család-otthonPalágyi Edit2012. 06. 06. szerda2012. 06. 06.
Egy szál ruhában menekültek

Százból három honfitársunk megengedhetőnek tartja az otthoni erőszakot – derül ki az Eurobarometer felméréséből. Hazánkban sem a szexuális erőszakot, sem a lelki terrort, sem a szabadság korlátozását nem tartják olyan komoly bűnnek, mint az EU más országaiban. Csak minden ötödik magyar ismer bántalmazott nőt, míg Svédországban és Angliában kétszer ilyen arányban tudnak családon belül ütlegekről. Mindez nem arról árulkodik, hogy nálunk ritkább volna a négy fal közti horror, hanem csupán arról, hogy a nők kevésbé mernek beszélni róla. Néha az áldozatok is szégyellik, szőnyeg alá söprik az elszenvedett sérelmeket. Felveszik a szemüveget, hogy takargassák a zúzódást, és hallgatnak – amíg csak lehet.

– Minden sorstársamnak azt üzenem: ne féljen és ne hagyja magát, mert azt megérzik! – tanácsolja egy középkorú asszony. Ő egy azok közül, akik a gyerekeikkel Egerben, a családok átmeneti otthonában találtak menedéket. Eltökélten, keményen néz a szemembe, s állítja, az egyedüli megoldás, ha a nő visszaüt. Igaz, a története nem éppen erről győz meg…

– Csak akkor esett nekem, ha részeg volt. Viszont sose volt józan – meséli a nő. – Húsz évig tűrtem, nem egyszer, nem kétszer volt kés a nyakamon. Neki az ital többet ért, mint egy munkahely, évekig én tartottam el. Az első pofonnál azt gondoltam, ennyi még belefér. Csakhogy egyre jobban begorombult. Hozzánk állandóan rendőrök jártak, éjszakákon át nem hagyott aludni. Akkor azt találtam ki, hogy én bizony visszaadom. Ütöttem, vágtam mindennel, ami a kezembe akadt, nyújtófával, húsklopfolóval. A végén már ő tartott tőlem. Hullarészegen, négykézláb mászott az ágyába. Mégis eljöttünk, mert már nem bírták a gyerekek. Különösen a fiamat viselte meg a dolog: naphosszat a számítógép előtt ül, nem szól senkihez.
Valami lövöldözős játékban látom mindig – az olyan világ, amiből minket kizár. Megismerkedtem valakivel, kérlel, hogy költözzünk hozzá. Ő is iszik, de nem durva, amikor felönt a garatra, inkább viccelődős. Azt hiszem, adok magamnak még egy esélyt. Csak az a baj, hogy én egyszerűen vonzom a hülyéket… – jegyzi meg keserű mosollyal.

– A jobb kezével fojtogatta a nagylányomat, a ballal pedig úgy csépelte a fejét, hogy megrepedt a koponyája. A rendőrök utóbb azt mondták, ezek rutinos verekedőre valló fogások. Mentettük egymást, ahogy tudtuk, mindig ketten próbáltuk őt leszedni a harmadikról, akit épp ütött. Megtermett, erős férfi, nem bírtunk vele. Engem a falhoz vágott. Fenyegetőzött, hogy golyót röpít a fejembe. Előkerült egy kés is, az egyik lánynak szerencsére sikerült azt elrúgnia, amikor az élettársam elejtette. Csak azt hajtogattam magamban, hogy ezt az ajtót ki kell nyitnom. Végre reszkető kézzel beletaláltam a kulcsommal a zárba. Egy-két percen múlt az életünk – meséli egy másik áldozat, aki most biztos helyen próbálja túlélni a következő heteket.

– Egy szál ruhában menekültünk, csak azért nem próbált visszatartani, mert a szomszédok előjöttek az ordítozásra. Bekísértük a kórházba a nagyobbik lányt, a kisebbikkel pedig egész éjjel az utcán kószáltunk. Másnap bementünk a rendőrségre, hosszú órákon át tartott a kihallgatás, míg védelmet kaptunk. Négy napja történt, de még mindig kábultak vagyunk. Nem tudunk pihenni, csak bámulunk magunk elé, éjjel meg egymást noszogatjuk, hogy aludj már… Félünk kimenni az utcára is. Most várjuk a pszichológust. Tartok tőle, hogy rendőri kísérettel vissza kell mennünk a lakásába néhány személyes holmiért. Muszáj, hiszen mindenünk ott maradt. Hajléktalanok lettünk, nincstelenek, ez van. Egy fillérem sincs, hiszen ő adogatta mindig a pénzt. Nem engedte, hogy állásom legyen, így tartott függésben. Vett magának egy családot, és azt csinált velünk, amit akart – áll össze lassan a kép.

A kapcsolat pedig biztatóan indult: az asszony azt hitte, megütötte a főnyereményt, amikor a brutális első férje után – aki a neje fejét a betonba verte, míg albérletbe nem menekült előle – talált egy kedves, rendes férfit. Két hónap után azonban derengeni kezdett, hogy valami nem stimmel az élettársával, ugyanis pillanat alatt kifordul magából. („Miért is hittem, hogy bízhatok valakiben, amikor az apám is katonai bakanccsal rúgott, derékszíjjal vert?” – kérdi magától.) Azon a bizonyos napon a férfi még érzelmes telefonüzenetekkel bombázta a párját, édesemnek, drágámnak szólította, biztosította, hogy halálosan szereti, ám mikor hazatért, már kötözködött, majd elszabadult a pokol.

Vannak képek, amik törlődtek. Szakadozottak az emlékeim arról az éjszakáról. Az viszont örökre belém vésődött, hogy azzal fenyegetett: soha nem szabadulunk tőle, vele kell leélnünk az életet. Azt beszélik, már látták körözni az autójával itt a ház körül…

Egy ágyban az ellenséggel
Örök kérdés: miért tűrnek a nők? Ranschburg Jenő pszichológus úgy fogalmaz: mindannyian elfogadásra, szeretetre vágyunk, ebből építjük fel önmagunkat, lelki biztonságunkat. Csakhogy épp ezzel él vissza a brutális társ. Mint írja: „A pszichológiai erőszak elkövetője erre az evolúciós törvényre építi a stratégiáját: durva és megalázó vagy éppen hideg és elutasító stílusával kiüríti áldozatának «önértékelési tankját» – számítva arra, hogy a lelkileg megsemmisített partner engedelmeskedik a belső késztetésnek, és mindent elkövet annak érdekében, hogy újra elfogadtassa magát.”

Ezek is érdekelhetnek