Ízeskerti örömök

Üzlet lett a hobbidzsem. Ma már boldog-boldogtalan főz lekvárt, nem kevesen a legbizarrabb ízvilágtól sem rettennek vissza. Sokan nem csupán saját fogyasztásra „gyártják” az üvegekbe zárt ínyencséget, szeretnének némi bevételre is szert tenni belőle. Így van ezzel Lajer Hajnalka is, azzal a különbséggel, hogy nála nincs semmi flanc. A recept egyszerű: gyümölcs és cukor. Vagy a cukor helyett méz, vagy semmi édesítőszer.

A Nyíregyházáról elszármazott fiatal nő szinte belebotlott a megoldásba. Férje szülei tizenhét hektár gyümölcsöst birtokolnak Győrszentivánon. Két évvel ezelőtt vetődött föl a férjben, hogy valamit kezdeni kellene azzal a rengeteg gyümölccsel, amit a szülők már nem tudnak értékesíteni. A külkereskedelmi főiskolát végzett Lajer Hajnalka évek óta nincs állásban, mégsem mondhatnánk, hogy rengeteg a szabadideje. Egy négy- és egy kétéves fiúcska édesanyja, s útban van a harmadik gyerkőc is.

– Csodálatos érzés a gyerekeimmel lenni, semmi sem hiányzik a „kinti” világból. A lek¬várfőzés és a szörpkészítés pedig pompás foglalatoskodás – összegzi érzéseit az asszony.
Másképp nem is lehet csinálni. Ha csak a végtermékek mennyiségét nézzük, több mint kétezer üvegre került kupak. Nincs bennük semmi páratlan, az elkészítés módja sem hétpecsétes titok. Talán csak annyi a különlegesség, hogy a baracklekvár nedves dunsztba kerül. Ez azt jelenti, hogy a már üvegekben pihenő lekvárok fejjel lefelé állnak egy napot, majd forró vízbe merülnek egy rottyanás erejéig. És máris mehetnek a kamrába.

– Apai nagyanyám erdélyi, nála mindig roskadoztak a megrakott polcok. Az igaz, hogy kissé túlméreteztem a mennyiséget, de a szörpöket már mind eladtuk, s a lekvárosüvegek száma is igencsak megcsappant. Az „Ízeskert” nevet választottuk, ezzel is jelezve, hogy komolyak a szándékaink. Míves címkéket készítünk, melyek nagyanyáink korát idézik. Hamarosan aszalványokat is árulunk. Eredetileg vályogból épített aszalóházat szerettünk volna, de már nincs olyan mesterember, aki megtanítana bennünket a régi technikai fogásokra. Rábukkantunk viszont egy 1939-ben írott könyvre, és abban leírták a boszniai aszaló építési módját, amely egy alagútkemencéjű építmény. Ilyet csináltatunk mi is, ezzel a hagyományos ízeket hangsúlyozzuk – teszi hozzá Hajnalka.

Az aszalványokat megelőlegezték maguknak, furgonjukon az „Ízeskert, kézzel-szívvel” logó mellett már azokat is hirdetik. Az ízek hagyományosak, de a fiatalok kihasználják a mai technika előnyeit: sok vevő az interneten bukkan rájuk, fővárosi vásárlójuk is kerül szép számmal.

– Csatlakoztunk a VAN Alapítvány felhívásához, melynek lényege, hogy „Keresd a helyit!”. Ez országos kampány a helyi élelmiszerek közösségi, környezeti és gazdasági előnyeinek népszerűsítésére. Az utóbbi évtizedekben jelentősen átalakultak az étkezési és ezzel a vásárlási szokások is. Szinte természetes már, hogy a boltok polcairól leemeljük a félkész konzerveket, vagy a világ távoli pontjairól érkező zöldségeket, gyümölcsöket esszük. Azt szeretnénk, hogy újra fedezzük fel az igazi ízeket, és a sok finomság, amit elfogyasztunk, a saját kezünk munkáját dicsérje – mondja Lajer Hajnalka meggyőződéssel. – És az sem mindegy, hogy a gyerekeink mit tanulnak, lesnek el tőlünk.