Balázsovits Lajos a Játékszín után

– Mit gondol, miképpen kerül a színháztörténetbe a Játékszín?
– Nehezet kérdezett. Elfogultság nélkül mondhatom, hogy az elmúlt húsz évben, igazgatásom alatt több volt a siker, mint a kudarc. Ennek a játszóhelynek a története több korszakra osztható. Száz évvel ezelőtt kabaréként indult, az államosítás után körúti színpad lett, majd a cirkuszvállalat kamara varietét formált belőle, a hetvenes évek elején befogadó színházként működött, mígnem kialakult a most megszüntetett intézményi forma.

– Eléggé hányatott sorsa volt a teátrumnak.
– Valóban. Az utóbbi húsz év során is sokszor felmerült, hogy mi legyen a Játékszínnel, de a bezárás gondolata mostanáig nem került szóba. A politikai szándék megvolt arra, hogy átkerüljünk a minisztériumtól a fővároshoz, de döntés sosem született róla. Mindig a pénzen bukott meg a dolog. Mi kaptuk a legkevesebb támogatást, évi 110 millió forintot. Talán attól féltek, előbb-utóbb előállok azzal, hogy nekünk is adjanak annyit, mint a hasonló méretű színházaknak – vagyis a dupláját. De én nem kilincseltem.

– Mikor érezte először, hogy baj lesz?
– Talán furcsa, de nem éreztem, hiszen stabil lábakon álltunk. Minden számlát ki tudtunk fizetni, sőt pénztartalékunk is volt. Azt viszont olykor tapasztaltam, hogy az aktuális politikai vezetés annyira nem kedvel engem. Tavaly december 15-én kaptuk meg a levelet arról, hogy a minisztérium szerződést bont velünk. Annak dacára, hogy a tulajdonosi jogokat gyakorló Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-vel harmonikus volt a kapcsolatunk. Igaz, a profitot termelő cégek között a Játékszín kakukktojásnak számított.

– Váratlanul érte a szerződésbontás?
– Teljesen. Voltak ugyan átvilágítások, vizsgálódások nálunk, de ezeket annak tulajdonítottam, hogy kormányváltáskor szoktak ilyenek lenni. Emlékeim szerint én minden választás után gyanús lettem. Most „lecsaptak” rám, a háttérben mindent szépen előkészítettek.

– Politikai okok miatt lett vége?
– Egyértelműen. Az idők folyamán biztosan kiderül majd a színház bezárásának valódi oka. Nézze, Magyarországon bármi megtörténhet, már semmin nem kell csodálkozni. De hát tudjuk, nálunk mindig is divat volt valahová nagyon odaállni. Én liberális eszméket vallok, sajnos ez a szó más értelmet nyert mára, de nem politikai színezettel használom. Számomra duplán szomorú, hogy pártkötődések alapján különböztetik meg az embereket, nem pedig a teljesítményük alapján.

– Most sok színész kereset nélkül marad. Az sem fordult még elő a művészvilágban, hogy egész család megélhetése került veszélybe, hiszen a felesége, Almási Éva és a lánya, Balázsovits Edit is szerepelt a Játékszínben. Beszéltek erről otthon?
– Szóba került, ha nem is ilyen formában. Éva keveset játszott, Editet viszont én beszéltem rá, hogy vállaljon több feladatot nálunk, lesse el a titkokat a legnagyobbaktól, köztük Darvas Ivántól, Garas Dezsőtől, Zenthe Ferenctől. És azt is eltökéltem, hogy amit én tudok a szakmáról, azt ne csak másoknak, hanem végre a lányomnak is átadjam. Eleve érdekes szituáció, amikor apa és lánya együtt dolgozik. Rendezőként ugyanolyan színésznőnek tartottam, mint a többieket, sőt néha még szigorúbban is bántam vele.

– Mihez kezdenek most?
– Kevés a lehetőség, bezárultak a kapuk. Arról nem beszélve, hogy a szerződtetések tavasszal lezajlottak. Mit mondjak, ügyesen kitervelték ezt a bezárást… Nálunk nem volt társulat, akik itt játszottak, most jóformán sehová nem tudnak elmenni.

– Önnel mi lesz?
– Végre lenyírom a füvet a kertben. Olyan mérvű változás állt be az életemben, hogy nem akarok máról holnapra dönteni a jövőmről. Majd ősszel végiggondolom, miként folytatom. Addig is élem a „gazdag” nyugdíjasok „vidám” életét.

– Nem sok lehet a nyugdíja, biztosan ki kell egészítenie…
– Muszáj lesz dolgoznom. Remélem, az egészségem is engedi.

– Amikor kapun kívülre került, nem hívták a szakmabeliek?
– Sok „részvétnyilvánítást” kaptam, konkrét ajánlatot viszont egyet sem. Többen megkérdezték, mit fogok csinálni ezután. Ugyanazt válaszoltam nekik, mint önnek.

– Azért a színjátszással, ugye, nem hagy föl?
– Rendkívül különös viszonyban vagyok a színjátszással. Egyetlen vágyam az volt, hogy színész legyek, mindazonáltal többször abba akartam hagyni a pályát, közvetlenül a diplomázás előtt is. Miféle dolog az, hogy férfi létemre esténként kifestem magam és ugrabugrálok a színpadon vagy a filmfelvevőgép előtt? Igazából a lelki töltés hiányzott. Sosem tudatosult bennem, hogy színész vagyok.

– Egyszer majdnem végleg hátat fordított a szakmának, elment Németországba speditőrnek. Miből gondolta, hogy jobb lesz a szállítmányozás?
– A nyolcvanas évek végén úgy éreztem, a színházak leszálló ágba kerülnek, nagyon nagy bajok lesznek. A rendszerváltás körül a színészkamara ügyvivőjeként azt próbáltam megértetni a kollégáimmal, ha mi nem lépünk, akkor helyettünk fognak lépni. És lám, ennek is eljött az ideje… Szóval a kiábrándultság vitt külföldre, de nem sokáig bírtam. Hiába biztatott a családom, hogy tartsak ki, egy év után hazajöttem. Rájöttem, színészet nélkül mégsem tudok meglenni.

– A hetvenes években olasz filmes karrier várt önre, de abból is kifarolt. Netán megijedt tőle?
– Disszidálnom kellett volna. Miután nem tudtam dönteni, Nádasdy Kálmánhoz, a főiskola főigazgatójához fordultam. Azt mondta, elintézi nekem az útlevelet, menjek ki és ne jöjjek vissza. Azt is hozzátette, hogy ez maradjon köztünk, mert ha elmondom valakinek és visszahallja, úgyis letagadja. Csak hebegtem összevissza, olyanokat kérdeztem, hogy mi lesz, ha elkezd fájni a fogam, a végén le is hülyézett. Egyik külföldi utam előtt behívattak egy hivatalos helyre, ahol elbeszélgettek velem, gyakorlatilag kihallgattak.

– Csak nem akarták beszervezni?
– Főiskolás koromban egyszer megkörnyékeztek. Az imént említett eset pedig a hetvenes évek elején történt, amikor a sorrentói fesztiválra készültem. Az állambiztonságiak fóbiája szerint külföldön akartam maradni, és csak azért jöttem haza az olasz forgatásokról, hogy elköszönjek a családomtól, a barátaimtól. Nem is értettem, miről beszélnek. Végül előálltak vele, hogy lehetővé teszik a távozásomat, és szemet hunynak afölött, ha többé nem térek vissza. Csak évtizedek múltán értettem meg, mit is akartak valójában. Hasonló helyzetbe került disszidensek mesélték, hogy odakinn megkeresték őket, és információkat, jelentéseket akartak tőlük kicsikarni, itthoni rokonaikkal, szeretteikkel zsarolták őket. Valószínűleg ezt úsztam meg!

– Leszálltak önről?
– Nagy naivan megkérdeztem, lehet-e fellebbezni. Otthonról aztán felhívtam a kultuszminisztériumot, ahol a titkárnő belevágott a szavamba, hogy nem utazhatok sehová és lecsapta a telefont.

– Népszerű volt Itáliában?
– 1969-től 1975-ig forgattam kint. Más idők jártak akkoriban, Róma egy nagy falunak tűnt. Még működött a Cinecitta, éltek a XX. század nagyágyúi, Zeffirelli, Pasolini, Antonioni, Visconti, utóbbi miattam még Budapestre is eljött, kiszemelt egy szerepre. A legendás Liliana Cavanival a Milarepa című filmjében forgattam. Rengeteg különleges élményem fűződik Rómához, féltve őrzöm az emlékeimet, sokáig nem is mentem vissza, pedig többször megfordultam Olaszországban.

– Ön volt az első magyar színész, aki a Jancsó-féle Magánbűnök, közerkölcsök című filmben anyaszült meztelen állt a kamerák elé…
– Állítólag a déli határszélről különbuszokkal mentek ki Jugoszláviába megnézni a filmet, merthogy ott vetítették. Nekem nem okozott gondot ruhátlanul forgatni. Úgy gondoltam, a színész lelki levetkőzése semmiben nem különbözik a meztelenségtől. Az is igaz, most, 66 évesen nem vállalnék ilyen szerepet, ha csak nem riogatni kellene a nézőket.

– Sikeresnek tartja a szakmai és a privát életét?
 Igen. A sikert szenvedésekkel és kudarcokkal vívtam ki. Elárulom magának: nem volt sima sztráda. Egyszer talán írok egy könyvet erről az útról. Ha érdekel egyáltalán valakit.