Kecske volt a fizetség

Véletlenek sorozata Kőváriné Hadnagy Éva szerint, hogy így alakult az életük. Igaz, a Balaton-felvidékbe mégiscsak önszántukból szerettek bele, s amikor elegük lett Budapestből, úgy döntöttek, e környéken keresnek „menedéket”. Így kötöttek ki három gyerekkel a Csobánc-hegy lábánál lévő egyhektáros területen. Bozótlakóknak hívták őket a környékbeliek, mert a helyi vadásztársaság bokorral benőtt szarvasnyúzóját vették meg lakhelynek. Az idő és a kitartás őket igazolta.
– Megfogadtuk, hogy állatot nem tartunk, mert akkor nem lesz megállás. Se a munkában, se az állatok számában – mesél az 56 éves asszony a 15 évvel ezelőtti kezdetekről. – Amikor ide kerültünk, a férjem Tapolcán kapott állást egy autistákkal és Down-szindrómás gyerekekkel foglalkozó iskolában. Én is maradtam a pályán, a szomszéd faluban kezdtem tanítani, de bezárt az iskola. Történt, hogy egyik barátunk éppen akkoriban bízott ránk megőrzésre két kecskegidát. Nem volt állásom, beálltam kecskepásztornak. Meglepődtem, mikor megkaptam a fizetésem: tíz kecske volt a bérem.

Egy ismerős ajánlotta, hogy megrendelésre készítsenek a tejből sajtot, jó lesz jövedelemkiegészítésnek. Hadnagy Éva kapott az ötleten, rohant szakkönyvekért. Az első sajtok olyan büdösek lettek, hogy még a kutyák is elmenekültek a környékről. De aztán rájött, nem is olyan nagy kunszt sajtozni: oltóanyaggal beoltja a tejet, majd addig keveri a homogén masszát, amíg különválik a savó a sajtanyagtól. Formába rakja a sajtot, ami elkezd érlelődni. Ha már nem művészet kecskét tartani és sajtot csinálni, lehetne emelni az adagot – gondolta Kőváriné ártatlanul, de azt mégsem hitte, hogy valaha 150 kecskével él majd együtt. Rengeteg lett a beoltott tejből megmaradt savó, így jött a kérdés: mi legyen vele? A disznók megeszik, vegyünk párat – gondolták Kőváriék. A párból hamarosan száz lett. Meg úgy mellékesen több tucat birka és kacsa.

– Ez már rengeteg munka, nem bírnám egyedül. A társtulajdonosunkkal működtetem a tanyát. A fér¬¬jem, ha ideje engedi, besegít. A fejést a társammal végzem, ami reggel és este 3-3 óránkat veszi igénybe, ez átlagosan napi 200 liter tejet eredményez. Délelőtt készítem a sajtot és árulom itt helyben, ebben a kis boltocskában – avat be, hogy milyen kemény munkával teremti meg azt az idillt, amit ma a tanyán láthatunk. A sajtkonyha polcai roskadoznak. Van itt több hónapja érlelt darabtól a pár órája leszűrtig minden „korú” és formájú sajt. Hadnagy Éva azt mondja, úgy csinálja, mint mások – de mégiscsak lehet valami különleges a módszerében, mert sajtínyencek keresik föl Franciaországból és éttermek is rendelnek tőle. Volt, aki úgy keveredett el hozzá, hogy brazil ismerőse írta neki: ha a környéken jár, a Kővári-sajtot ki ne hagyja! Pedig még tábla sem jelzi, hol kell behajtani a tanyára. Aki akar, az úgyis idetalál – vallják a háziak.

A sok malacból kolbász, sonka és szalonna lesz, s a végén szintén a bolt polcain landol. Több mint három éve hentes is dolgozik a tanyán. – Korábban sok mangalicánk volt, de már leáldozóban a kultusza, mert túl zsíros. Visszatérnek az emberek a húsdisznóhoz – mondja, miközben körbejárjuk a takaros portát.

Reggel fél ötkor kezdődik a műszak, s éjjelig tart. A sajt szezonális termék, tavasztól őszig „gyártják”, de a disznók, malacok feldolgozása megállás nélkül folyik. – Minden év decemberében elutazunk három hétre külföldre, tavaly Peruban jártunk. Hátizsákkal, bakancsban, semmi luxus. Érdekes, ma már szakmai szemmel jövök-megyek a világban. Megnéztem az USA steril farmjait, az arab országokban meg hogy miként fejik a kecskét. Tudom, hogy itt a helyem, csinálom, amíg csak tudom – mondja Éva asszony elgondolkodva. – De ha majd nem bírom, akkor jó lenne elvonulni. Például Indiába, szárit teregetni…