Kislányok, ragyogjatok!

Némi szerszám kell hozzá – s naná, jó minőségű anyag a töméshez –, és hát persze a legfontosabb: a tehetség. Márpedig az utóbbiból Emőkének bőven jutott – akárcsak az elismerésekből. Pedig amikor belépett Rozikával az észak Velencéjének nevezett Brugge elegáns hoteljébe, legszívesebben sarkon fordult volna. Hisz’ mi keresnivalója lehet ennek a kékfestő ruhába öltöztetett, pirospozsgás rongybabának a világszépe választáson? Ahol többnyire méregdrága porceláncsodák tündökölnek, árasztva a jóléti világ túlzó törekvéseit: kalapjaik alatt emberi haj, lábaikon pici topánkák, fülecskéikben és nyakukban miniatűr ékszerek, kezükben formatervezett táskák. Gyönyörű szobrok, de üresek. Ebbe a világba kacagott bele Rozika, s hozta el a nívódíjat egy csapásra.

A következő évben már várták a magyar babát. Meg is érkezett, szennai népviseletben. Övé lett a harmadik helyezés és a különdíj. És a sor így folytatódott, éveken át. Mert Török Emőke valahányszor megjelent a Baba Világszövetség világbajnokságán, mindannyiszor díjat nyert. Ő az egyetlen magyar babakészítő, akinek ez sikerült.

Pedig az iparművészethez csupán annyi köze van, hogy a kaposvári iparművészeti szakközépiskolában dolgozik – gazdasági szaktanárként. Gyerekkorát viszont Nágocson töltötte – ahol édesapja kántortanítóskodott – és már kislányként különösen babázós volt – aztán elfelejtette abbahagyni. Végül a játék babákat felváltották az igazik: hetvennyolcban egy kislány, nyolcvanegyben egy kisfiú, tizennégy évvel később pedig – negyvennégy éves korában – a ráadás: egy újabb kisfiú – s vele együtt három év önfeledt anyaság. De a família mellett a textilcsalád is fejlődött. Kezdetben – szüleitől örökölt kézügyességével és barkács¬hajlamával – pingpongfejű figurákat, ujjbábokat, állatkákat készített, és az iskolai szakkör keretében tanítgatta rá a gyerekeket. Közben az egyik tanítvány anyukája játékboltot nyitott, ahová kellett az árukészlet. Így lett a babázásból üzlet. Az üzletben pedig nem volt hátrány, ha akadt bent néhány sárkány: akkoriban ugyanis a Süsük voltak a legkelendőbb figurák. Aztán mire hosszú évek kísérletezését követően megszülettek a saját stílusú rongybabák, a piacon babából már egyáltalán nem volt hiány. Beözönlött a távol-keleti plüssáradat, minden lányszobában ott tündököltek a nádszálkarcsú Barbie-k, megjelentek a lépegetős, pisilős, beszélős gépbabák meg az őrület: a reburn dollok, vagyis az élethű babák. Hogy kell őket elképzelni? Mint az igazit, amiből csupán a lényeg hiányzik: szilikontestük meleg és puha, tejcseppek a szájukon, gügyögnek és szívják a cumit – számítógépes vezérlésüknek köszönhetően. A rongybabák ilyesmit soha nem tesznek – mégis sokkal többet: mindazt, amit a gyerek beléjük képzel.

S hogyan fér meg egy bőrben a racionális tantárgyat oktató, józan pedagógus, a mesevilágokat álmodó babakészítő és a háromgyermekes anyuka? Mosolyogva – akárcsak körülötte valamennyi baba. Kivéve a kis gyufaárus lányt – az ember szíve összeszorul, ahogy ránéz –, ami szintén nemzetközi díjazott alkotás. S hogy Emőke a készítés melyik mozzanatát élvezi leginkább? Mikor megadja a baba karakterét, vagyis elkészíti az arcát. Így lesz mindegyikük más és más. Ez időnként nehéz szülés, máskor önfeledt alkotás. A végeredmény azonban ugyanaz: az újszülött felnéz és elmosolyodik. Ő megdajkálja, majd útjára engedi: vásárokra, kiállításokra viszi őket, ahol polcra ülteti valamennyit. Kelengyeként pedig lelkükre köti a jelmondatot: Na, kislányok, ragyogjatok!