Suzuki Jimny: a mester él és virul

Ilyen a Mercedes G-osztálya is, ami a hetvenes évek óta ugyanúgy néz ki de annak a belseje csúcstechnikát és luxusszínvonalat képvisel. A Suzuki legkisebb terepjárója viszont több, mint egy évtizede pont ugyanolyan. Kívül-belül. Ez a létező legegyszerűbb és leghagyományosabb típus. Két ajtó, rövid tengelytáv, keskeny építés. Nem véletlenül fut ebből a típusból rengeteg a Távol-Keleten, Ausztráliában és például Indonéziában, ahol nem olyan tökéletes az úthálózat és Range Rover-re nemcsak pénz nincs, de elég széles út sem.

Ránézésre szögletes mini-offroader kinézetet kapunk, de valahogy már első blikkre látszik, hogy a mérete ellenére komoly terepképességekkel rendelkezik. Ebben a zöld színnel meg simán néznek erdésznek vagy eltávon lévő kiskatonának, amit külön élveztem. A méretekről annyit hogy a hossza 30 (!) a szélessége 10 centivel múlja alul a Swift-ét. Vagyis tényleg KIS autóról beszélünk a szó klasszikus értelmében. Persze magasabb, a hasmagassága a Vitarát is veri, ezért jó terepen, de erről majd később.

A tény, hogy ehhez az autóhoz tíz éve nem nyúlt belsőépítész, nem magyarázat a kilencvenes évek közepének formavilágára, de a vicc az, hogy az egész hangulat illik a Jimny-hez. Szürke, kemény műanyagok mindenhol, de itt valahogy nem zavar. A keskenységéből adódóan prímán ki lehet benne könyökölni, a rengeteg függőleges ablakfelület pedig remek körkilátást ad, mintha csak tényleg 20 éve gyártották volna le. Nagy geg a vezetőoldali ajtón elhelyezett két ablakemelő (csak a bal és csak lefelé automata), ugyanis egymás mögött vannak. Nem hiszem, hogy ne lehetett volna egymás mellé elhelyezni őket, de így tapasztaljuk a törődést, s máris nem érezzük magunkat annyira beszorítva. A lehetőségekhez képest egész tágas elöl, bár a lyukas fejtámlát utáltam. A hátsó két kis ülés persze csak vész esetén használható, de leginkább a lábtér hiánya miatt, ami egy alig 3,5 méter hosszú autónál érthető. A csomagtartó viszont már tényleg vicc: a 113 liter körülbelül két szatyor – ez ilyen, ezzel együtt kell élni.

A megszokott 1,3-as kis Suzuki benzinmotor elpusztíthatatlan, s bár csak 83 lóerős, nem éreztem elégtelennek a Jimny-ben. Ráadásul a benzinkútnál is meglepő, 7,2 literes fogyasztási adat jött ki, amiben sok város és némi hegymászás is volt. Szerintem egy Swift többet kért volna enni.

A Jimny alapból hátul hajt, de menet közben kapcsolható a négykerékhajtás, illetve rendes terepjáróhoz méltóan van felező is. A magas építés, a hátsókerék és a rövidség összeadódva azt jelenti hogy kanyarokban kissé instabil, ne felejtsünk el fékezni. Viszont a földút, a laza sóder, a domboldal a Jimny igazi élőhelye. Ügyesen mászik ki a gödrökből, elfér a legkeskenyebb csapáson is, egyszóval nagyszerű terepjáró a szó klasszikus értelmében. Ráadásul autópályán sem annyira béna, az ideális utazósebessége 110 km/h körül van. Mindent összeadva: élmény vezetni és vele utazni.

A kőkori konstrukció miatt az embert meglegyinti az elpusztíthatatlanság szele. Nem lesz elektromos baja, egyetlen turbó sem fog gajra menni, jó eséllyel 20-30 év múlva is autó lesz. Előbb fogy el a föld kőolajtartaléka, mint hogy az enyészeté legyen a Jimny. Kis bökkenő, hogy nem olcsó, de valójában nincs is konkurense. Egyetlen felszereltséggel kapható, ebben van légkondi, elég hitványul szóló rádió és két légzsák. Az ára 4,4 millió, de ezért egy tényleg terepre küldhető, kapcsolható négykerekes kis szörnyecskét kapunk, amivel élmény együtt élni a mindennapokban.

A Jimny-ben ráismertem gyermekkorom kedvenc karakterére, Yoda mesterre. Kicsi és zöld, meglepően nagyot ugrik, s hiába kitudjahány éves, még mindig fiatalosan mozog. A Suzuki Jimny terepjáró is ilyen. Vele van az erő.