Sok a hamisítvány, okosan licitáljon!

Van nekem egy kedvenc festőm, Ferenczy Károlynak hívják. Főleg Nagybányán és Szentendrén alkotott, a hozzáértők szerint az egyik legnagyobb magyar piktor. Az ő képein az ember ember, a virág virág, a felhő felhő, nincs semmi cicoma, fetrengő vonal, álnaiv alak – van viszont valami titokzatos, fátyolos fény, ami belengi minden képét. Az én kedves festményemet is, aminek Márciusi est a címe.

Azt a képet én egyszer majdnem megvettem! Az egyik internetes kereskedőlapon bukkantam rá, nevetségesen olcsó áron. Húszezer forintért árulták. Nyomban tűzbe jöttem: ha ügyes vagyok, nyélbe üthetem életem nagy üzletét! Hiszen egy rendesebb Ferenczy-kép három-négy millió forint – ez pedig tényleg a festő egyik „legrendesebb” képe.

Egyetlen kis gond volt vele: az eladó Mikola-festményként árulta. Ez azonban nem zavart, mert tudtam, hogy nem Mikola, hiszen ha őt személyesen nem is, az özvegyét ismerem, jártam náluk Nagybányán. Az öreg temető melletti ház zsúfolva hatalmas képekkel, a legtöbb Mikola Andrásé, akinek stílusa összetéveszthetetlen Ferenczyével. Az eladó persze összetévesztheti őket, de ez már az ő baja. Mert Mikola ugyan jó festő, de Ferenczy még jobb, a képei is jobb áron kelnek. Nyomban le is csaptam a képre. Megígértem a húszezret, és négy napig abban a boldog tudatban éltem, hogy lesz egy eredeti Ferenczym, még ha azt Mikolaként is veszem. A boldog várakozás öröme azonban hamarosan mélységes letargiába süllyedt: kiderítettem, hogy a leendő képem csak ügyetlen másolata az eredetinek. De nem volt mit tenni, a szabályzat szerint, ha egyszer licitálsz, azt már nem vonhatod vissza. Húszezer forint nem nagy pénz, de borzasztóan bántott. Nem is az otromba átverés, hanem a saját mohóságom, ami a józan eszemet is elvette. De szerencsére az utolsó pillanatban akadt nálam is mohóbb vevő: huszonegyezer forintért övé lett a kép. Én pedig megtanultam, internetes vásárláskor legfontosabb szempont az óvatosság.

Ha a gépkocsiknál beszélhetünk középkategóriás termékekről, akkor a festményeknél is. E körben hihetetlenül nagy a választék, a galériákban 50–300 ezer forint között mozog az áruk. Alkotóik általában a XIX. század végén – tekintélyes hányaduk furcsa módon 1883-ban – születtek, képeiken általában a nyugodt, kiegyensúlyozott vidéki élet jelenik meg, sokan szeretik őket. Negyedmillió azonban már nagyon nagy pénz, ezerszer is gondoljuk meg, hogy adjunk-e ennyit egy festményért. A neten semmiképp, különben hatalmas csalódásban lehet részünk.

Egybe én is majdnem belefutottam a minap. Régóta rajongok a kárpátaljai festményekért, főleg a két világháború között születettekért. Boksay Józsefet, Erdélyi Bélát furcsa módon itthon alig ismerik, a volt Szovjetunió országaiban, de főleg Franciaországban kisebb vagyonokat adnak ér¬tük. Erdélyi inkább polgári életképeket, Boksay tájképeket festett, lenyűgözően.

Pár hónapja feltűnt a neten egy Boksay. Őszi folyó, zöldeskék víz, sárguló fák, bíborban játszó hegyoldalak – és nincs kötött ár, akár egy forintért is el lehet vinni. Persze, hogy rálicitáltam! A licit vége előtt tíz perccel még én voltam a nyertes. Aztán valaki ráígért ezer forintot. Én is. Aztán a másik is… S ez így ment egészen kilencvenkilencezer forintig. Ekkor megrettentem: százezer forintot egy ismeretlen, csak fényképen látott festményért?! A másik elvitte százezerért.
Napokig a gutaütés kerülgetett, mikor váratlanul ungvári művészettörténészek, egyikük épp egy Boksay unoka, kopogtak be hozzám. Hoztak egy lemezt is, rajta a készülő Boksay-könyv összes fotójával. Benne volt a „képem” is. Nyomban előkerestem a számítógépen elmentett „Boksayt”, és hamarosan valósággal újjászülettem. Amire licitáltam, hamisítvány – igaz, annak tökéletes.

Nem úszik meg azonban minden kalandot ilyen szerencsésen az ember. Én is beleszaladtam néhány pofonba. A legjobban talán az a „nagybányai” olajkép fáj, amit Kiss Károlynak mondtak, és még engedtek is belőle, ötven- helyett ideadták húszezerért. Nagyon szép kép volt, rajta minden, ami nagybányai: a Kereszthegy, a Zazar híd, az István-torony – és az itt-ott kibomlott vászon is majd’ százéves. De vajon miért festette be a vászon kibomlott szálait is a festő? Ha már akkor is szakadt volt, miért nem feszített ki jobb vásznat? Hát csak azért, világosított fel pár nappal később egy becsüs, mert a kép néhány éve készült, hamisítvány. De ne bánkódjak, vigasztalt, Kiss Károly amúgy se tartozott a vezető nagybányaiak közé. De akkor miért őt hamisították? – érdeklődtem. Mert a kismestereket kevesen ismerik, az ő munkáikat könnyebben eladják eredeti nagybányaiként.

Legfontosabb, hogy mindent mindig ellenőrizzünk. Ma már a világhálón egy kicsit is komolyabb alkotó élettörténete, munkássága, kézjegye fent van, többségüknek egy-két jellegzetesebb alkotása is, amit össze tudunk vetni az általunk kinézett képpel. De a legjobban a 200-300 ezer forintos képekkel vigyázzunk. Ennyi pénzért ugyanis a „kereskedő” már egészen jó kezű festőket is talál, az „eredeti” kellékek előteremtése pedig gyerekjáték. Százéves vásznat, öreg keretet, feszítőlécet bármelyik mester képes produkálni. És máris kész egy igazi Glatz-, Fényes- vagy Rudnay-festmény. Jó nevű erdélyi faszobrász barátom például vagy tíz éve más munka híján elvállalta, hogy apró lyukakat fúr egy nagy öl lécbe. Később tudta meg, hogy „szújáratokat” készített. Ki tudja, milyen „százéves” festményeket feszítettek rájuk…